Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - NOTESZ - Mészáros László: A minőségi irodalomtörténet felé

tulajdonképpen milyen irodalom a magyar irodalom? A csehszlovákiai magyar irodalom, a romániai magyar irodalom, a jugoszláviai magyar irodalom és a világ többi országában fellelhető regionális magyar irodalom partnere egyrészt „a magyar- országi magyar irodalom”, másrészt „az egyetemes magyar irodalom”. Bármilyen furcsán is hangzik „a magyarországi magyar irodalom” szókapcsolat, mögötte valós problémát kell sejtenünk. Némi egyszerűsítéssel beszélhetnénk magyar nemzeti és nemzetiségi irodalmakról is. A probléma pedig a közöttük levő viszony jellege, jelene és jövője. Ha aztán elfogadjuk, hogy a nemzetiségi irodalmak nemcsak részei a magyar nemzeti irodalomnak, hanem partnerei, ebből messzeható következtetéseket lehet — és kell — levonnunk.

A helyzet nem kivételes; a szlovák irodalom sem a cseh irodalom része, hanem a csehszlovák irodalomé, melynek — strukturális szempontból — része a csehszlovákiai magyar irodalom is. A regionális és társadalmi, illetve a nemzetiségi és nemzeti irodalmak közötti viszony ugyanis nem egyszerűen a rész és az egész viszonya, mint ahogyan a geothei értelemben vett világirodalom sem a nemzeti irodalmak összességét jelenti. Az egyetemes magyar irodalom, a csehszlovák irodalom, a szovjet irodalom és a világirodalom tehát minőségi struktúrákat jelentenek, melyek az egyes területileg vagy nyelvileg integrált struktúrák fölött helyezkednek el.

Villantsunk még fel néhány következtetést. A területi irodalmak funkciója nem lehet más, mint a tágabban determinált, földrajzi térben elhelyezkedő régió szolgálata. Irodalmunk tehát nem fogadhatja el az olyan „ajánlatokat”, hogy főleg csak „helyi színt” szolgáltasson az anya-nyelvi irodalom számára. A felnőtté érett regionális irodalomnak ugyanakkor „az irodalmat” is szolgálnia kell, hisz csak így juthat fel a magasabb, minőségi struktúrákba. Itt az a lényeges, hogy a minőségi struktúrák eléréséhez mindig szükséges a nyelvi közvetítés. Még az oroszok és az amerikaiak számára is. A csehszlovákiai magyar irodalom számára tehát az lenne előnyös, ha kimagasló műveink rendszeresen megjelennének szlovák vagy cseh nyelven.

Ha irodalomkritikánk elfogadná a partnerség elvét, nem kisebbségünket, másságunkat, tehetetlenségünket kellene hangsúlyoznia, hanem szuverenitásunkat. Még akkor is, ha műveink bizony gyakran gyengére sikerülnek. De más irodalmakban talán nincsenek gyenge művek? Irodalmunk alkotásainak rangsorolását magunknak kell elvégeznünk, hogy aztán a legjobbakat kínálhassuk a minőségi magyar irodalom struktúrájába és történetébe. Az egyetemes magyar irodalom történetének tehát minőségi irodalomtörténetnek kell lennie, ahol például Fábry Zoltán nem valamilyen fügelékben szerepel majd, hanem az egyenrangúak között. Ehhez azonban az kell, hogy tudjuk is bizonygatni alkotóink egyenrangúságát nemcsak a magyarokkal vagy a szlovákokkal, de akár a franciákkal is. Mindehhez pedig szükség lesz már a csehszlovákiai magyar irodalom minőségi történetére.

5. Egyre bonyolultabbá váló valóságunkban az irodalom hagyományos meghatározása már nem eléggé kielégítő. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy az irodalom nem egyszerűen a művek, vagy a művek és az alkotók összessége. Még az így felfogott irodalomban, irodalomtörténetben is sokkal fontosabbak az összefüggések, a művek és az alkotók közti lehetséges és valóságos viszonyok, mint az egyszerű arcképek és szövegmagyarázatok. Valójában az irodalom égy rendkívül bonyolult rendszer, melynek az író és a mű csak egy-egy — természetesen leglényegesebb

— összetevője.

A modern kutatómódszerek és szemléletek behatolása az irodalomba az irodalom- tudományban tulajdonképpen a strukturalizmussal kezdődött. Ez a szemlélet azonban először csupán a műre, a mű felépítésére összpontosított. A műalkotást különálló, önmagában zárt egésznek vélte, mely egymással meghatározott kapcsolatban levő elemek együttese. Ingarden már a mű sokrétűségéről beszélt és az újabb strukturalista elképzelések pedig egyre inkább figyelembe veszik a művön kívül álló ösz- szetevőket is. Mindezt az irodalomszociológia hatásaként is felfoghatjuk. „Minden irodalmi jelenség írókat, könyveket és olvasókat, vagy általánosabban kifejezve, alkotókat, műveket és közönséget tételez fel”, írja Robert Escarpit. A fejlődés vonala tehát a műközpontúságtól az irodalomközpontúság felé mutat. Véleményünk szerint a rendszerszemlélet és a rendszer- elmélet olyan új módszertani impulzust és