Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - NOTESZ - Mészáros László: A minőségi irodalomtörténet felé

lalkozhatunk a két kiadvány tartalmi szférájának a boncolgatására. A kötetek koncepciója, célja — és nem utolsó sorban léte — azonban rendkívül inspiráló hatású s nem egy gondolatot keltenek életre a csehszlovákiai magyar irodalommal kapcsolatban. A továbbiakban tehát a Borikötetek olvasásakor született néhány gondolatunkról számolunk be.

2. Egyre gyakrabban döbbenünk rá: a csehszlovákiai magyar irodalom története még nincs megírva. Lehetséges volna, hogy amit Fábry Zoltán „elmulasztott”, azt senki se merné egyéni „bűnévé” fogadni? Rá- döbbenéseink növekvő gyakorisága fordulópontot sejtet. A minőségi változást jelzi a mennyiségi részeredmények növekedése is. A csehszlovákiai magyar irodalom története szinte már teljes egészében benne van Fábry Zoltán, Tur- czel Lajos, Csanda Sándor, Szeberényi Zoltán és mások műveiben, amiről a közelmúltban megjelent Mű és érték című antológia is jól tanúskodik. Irodalmunk történetének a megírása tehát már csak az idő és a szorgalmas munka kérdése lenne? Nem egészen. Bori Imre könyve is arra figyelmeztet, hogy először még meg kell oldani néhány elvi kérdést. Ilyen mindenekelőtt a regionális elv problémája, az egyetemes magyar irodalomhoz való viszony és — elhanyagolhatatlan tényezőként — magának az irodalomnak — s ezen belül a „mi” irodalmunk fogalmának a tisztázása, hisz az irodalomtörténetben mindig implicite benne foglaltatik az irodalomszemlélet, az irodalomelméleti nézőpont is. Ahogyan minden konkrét történelem tartalmazza az elfogadott történelemfilozófia elveit. A csehszlovákiai magyar irodalom történetének a megírását tehát már nem az anyag, hanem egy átfogó koncepció, egy modern irodalomszemlélet hiánya késlelteti.

3. Nézzük például a regionális elv kérdéskörét. A probléma, Bori Imre megfogalmazásában, a következő: „nem ellentmondás-e, nem erőszakolt-e a jugoszláviai magyar irodalom kapcsán külön is szemlélni és számba venni azokat az írókat, akik tájaink szülöttei, s akkor éltek és dolgoztak, amikor a ’jugoszláviai magyar irodalom’ fogalma még nem létezett, s a lehető legtermészetesebb módon a magyar irodalom munkásaiként váltak ismertté, és manapság is ’a magyar irodalom története’

tárgyalja őket. Nincs-e mesterkéltség minden olyan törekvésben, amely az elmúlt időszak, a történelmi helyzet teremtette viszonyok alapján szemlélődik, mintegy a letűnt korok történetére is alkalmazva a jugoszláviai magyar irodalom ’területiségének’ az elvét”. Bori ezek után még megjegyzi, hogy bár az elmúlt ötven esztendő történetének a kérdése már nem képezi vita tárgyát, a regionális elvről az eszmecserék tulajdonképpen még meg sem kezdődtek. Könyveiben — tehát gyakorlatilag — Bori Imre a területiség elve alapján tart szemlét az irodalom fölött, kilenc évszázad irodalmisága fölött.

Véleményünk szerint a területiség elvéről nem is kell sokat teoretizálni, inkább gyakorlati munkákkal kell bizonyítani lét- jogosultságát és helyességét. Mint ezt Bori Imre is tette. Ugyanis évszázadokon át „a magyar irodalom” sem volt más, mint „tájirodalmak” összessége. A Monarchia felbomlása után azonban egyes tájai, „vidéki irodalmai” leszakadtak tőle és — részben — kiestek „az egyetemes magyar irodalom” érdeklődési köréből. A regionális elv érvényesítése tehát nem kisajátítást jelent, hanem munkamegosztást. Az egyes alkotók számára természetesen nem létezhet határ. Kovács Győző például szuverénül írhatott Fábry Zoltánról, de nem valószínű, hogy egy magyarországi író majd megírja helyettünk a csehszlovákiai magyar irodalom történetét. A regionális elv

— a területi tervezés és irányítás elve — egyre határozottabban érvényesül a gazdasági és kulturális életben is. Képletesen szólva: a Csallóköz lassan egyetlen hatalmas termelőszövetkezetté válik. A regionális értékek feltárását és tárolását sürgeti tehát gyorsuló időnk is, mely lassan mindent megváltoztat. Múltunk az információrendszerekbe költözik. Pontosabban szólva: ha nem tápláljuk e rendszerekbe, nem lesz múltunk. Pedig a memóriakiesés nemcsak egyénileg, közösségileg is tragikus kimenetelű lehet.

4. A nemzetiségi irodalmak területi, intézményes és kultúrpolitikai önállósága aztán nemcsak a magyar irodalom előtörténetéhez való viszonyban vet fel problémákat, hanem a magyar irodalom egészével kapcsolatban is.

Nyilvánvaló, hogy „a magyar irodalom” nem azons az összes magyar nyelven íródó irodalom summájával. Ebből azonban az a furcsa kérdés adódik, hogy akkor