Irodalmi Szemle, 1977
1977/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Csanda Sándor, Jakab István, Kiss József, Méryné T. Margit, Mészáros László, Mózsi Ferenc, Püspöki Nagy Péter, Tőzsér Árpád, Turczel Lajos, Végh László: Ankét a szlovákiai magyar tudományosság fogalmáról, mai jelentőségéről, helyzetéről és jövőbeli feladatairól
népművelő-ismeretterjesztő intézmény, de miért ne lehetne a kötelékében egy néhány tagból álló irodalomkutató csoportot is létrehozni? Az Irodalmi Szemle körlevelében emlegetett „kritikai folytonosságot” éppen ezeknek a csoportoknak a munkája, a hivatásos kritika biztosítaná. E nélkül kritikai életünk mindig Is szórványos, ki-kihagyó lélegzetű, más intézményektől, munkaköröktől függő lesz. TURCZEL LAJOS 1. Attól az időtől kezdve, hogy a pedagógiai főiskola, majd a filozófiai fakultás magyar tanszékére kerültem, a tudományos munkát — a pedagógiai mellett — hivatásszerűen végzem. Kezdettől a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődési problémái kötik le az érdeklődésemet. Eleinte és elég hosszú ideig jóformán csak kritikákat írtam. Olyan fejlődési időszakban volt ez, az újraindulás nehézségei, sziszifuszi erőfeszítései között, amikor — írók és értelmiség hiányában — szükségszerűen az irodalom (és általában a szellemi élet) mennyiségi növekedésén volt a hangsúly. Ez a helyzet erősen befolyásolta az én kritikusi magatartásomat is: a szükségnek megfelelően nagyrészt pedagógiai beállítottságú kritikákat írtam, és az Írás és szolgálat című könyvemben pedagógus-kritikusnak is neveztem magam. Ennek a kritikusi arcélnek a kialakulásához természetesen hozzájárultak az egyéni alkati adottságok is: elsősorban az irodalomtörténet vonzott, s a kritikát nem kedvtelésként, hanem szolgálatként vállaltam. A hatvanas években aztán, amikor az újraindulás nehézségein túljutottunk, a kritikusi tevékenységet egyre inkább az irodalomtörténetire váltottam át. Írtam néhány egyetemi tankönyvet, a Két kor mezsgyéjén című monográfiámban pedig átfogó képet adtam a két világháború közötti kisebbségi irodalmunk fejlődési feltételeiről. Ezt a könyvemet a kritikusai általában — és talán nem is érdemtelenül — olyan alapozó műnek nevezték, amelyet nem kerülhet ki senki, aki a jövőben a csehszlovákiai magyar irodalom történetével akor foglalkozni. Véleményem szerint a meglévő alapozó könyveken és tanulmányokon kívül még továbbiakra is szükség yan annak érdekében, hogy az irodalomtudatunk teljes és megalapozott legyen és az annyira várt szisztematikus kisebbségi irodalomtörténetünk a kellő színvonalon megszülethessen. Ami engem illet, a közeli múltban is írtam néhány nagyobb terjedelmű alapozó jellegű tanulmányt (A csehszlovákiai magyar valóságirodalom, Észrevételek a Sarló irodalomszemléletének és irodalompolitikájának kérdéséhez, A csehszlovákiai magyarság Petőji-képe a két világháború között stb.), és jelenleg is dolgozom hasonlókon. Irodalomtudatunk erősítéséhez hagyományfeltáró antológiák összeállításával is igyekeztem hozzájárulni (Örökség, Az éhség legendája, Darkó István: Romok és fények], és egyetemi előadóként több tehetségas tanítványt (Kováts Miklós, Popely Gyula stb.) szerveztem be a tudományos munkába. 2. Ügy érezzük, hogy a megalapozott irodalomtudat kialakulásához egy közösségen belül elengedhetetlenül szükséges a közösség irodalmának tudományos igényű felmérése és eredményeinek szélesebb körű irodalomtörténeti összefüggésekbe való helyezése. Mit tettek ezért eddig irodalomtörténészeink és mik e téren a legközelebbi sürgős tennivalóink? Azt, hogy irodalomtudatunk, hagyományismeretünk a kellő mértékben még máig sem teljesedett ki, elsősorban az újraindulás nehézségeivel lehet megmagyarázni. Szabadjon egy példával jellemeznem a helyzetet: 1949—50-ben, amikor irodalmi életünk újra bontakozni kezdett, Fábry Zoltánon kívül nem volt egyetlen olyan kritikusunk, esztétánk, publicistánk sem, aki képes lett volna arra, hogy az irodalomtudat gyors helyreállását és erősödését hatékonyan elősegítse. Sas Andor képességei javát a történelmi kutatásokba fektette, azok a fiatal filológusok, esztéták és publicisták pedig, akik a két világháború közötti kisebbségi életünkben léptek fel, (Balogh Edgár, Dobossy László, Jócsik Lajos, Kovács Endre, Sándor László, Szalatnai Rezső stb.) egytől egyig elkerültek tőlünk.
