Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Csanda Sándor, Jakab István, Kiss József, Méryné T. Margit, Mészáros László, Mózsi Ferenc, Püspöki Nagy Péter, Tőzsér Árpád, Turczel Lajos, Végh László: Ankét a szlovákiai magyar tudományosság fogalmáról, mai jelentőségéről, helyzetéről és jövőbeli feladatairól

Legelőször is — azt hiszem — többször kéne akasztani a hóhért: azaz rendszeresen kéne bírálni — kritikusainkat is. Szépprózánk és versköteteink még csak kapnak — ha kapnak — kritikát, de tanulmányköteteink, kritikagyűjteményeink rendre visszhang nélkül maradnak. Pedig a kritikát is kell nyugtázni és — visszaigazolni. Valahogyan úgy, ahogy annak idején Roncsol László tett Zalabai Zsigmond kritikagyűjteményével. Nem nagyképűen és nem kioktatóan, hanem mintegy a bírált kritikák mondandóját továbbgondolva jelentette be ellenvéleményét s a fiatal kritikus módszereit illető kételyeit.

Akasztják persze a mi kritikusainkat is eleget, de legtöbbször szóban, s valahogy így: Csak azt nem értem, mit csinálnak a kritikusaink, ha egyszer kritikánk nincs. De megfogalmazzák ugyanezt sokkal durvábban, sértőbben Is, s rendszerint azok az írók, költők, akik — kényelemből vagy gőgből — soha a kritikaírással meg sem próbálkoztak. Ezek érzik, hogy irodalomelméleti felkészültségük az irodalomkritikához nem elégséges, de ahelyett, hogy a hiányt pótolnák, gyengéjükből erényt kovácsolnak, s azzal áltatják magukat (és másokat), hogy az írói alkotó folyamat ösztönös, s 'gy az alkotónak nem szükséges, sőt — uram bocsá’! — tán ártalmas is az elméleti tudás. Ezekről írta Paul Valéry jó fél századdal ezelőtt maró gúnnyal, hogy egy lokomotív elkészítéséhez nem az kell, hogy alkotója munka közben nyolcvan kilométeres óránkénti sebességgel száguldozzon (a műalkotásra vonatkoztatva: nem indulat, szenvedély, ösztönösség), hanem szaktudás. Szaktudás (irodalomelméleti felkészültség) nélkül száguldozhat, roboghat és loboghat a még oly tehetséges író is: alkotása nem lesz műalkotás. Ha pedig rendelkezik bizonyos szakismeretekkel, akkor miért ne gyümölcsöz- tethetné azokat más műfajban is, mondjuk az irodalomkritikában? Petőfi, Arany, Ady, Kosztolányi, Babits, József Attila, Illyés Gyula példája bizonyítja, hogy a nagy író legtöbbször ragyogó tollú kritikus is.

De munkál a kritikaírást kerülő írókban az a szakmai gőgből táplálkozó primitív elmélet is, amely szerint a kritika valami alantas műfaj, s a kritikus — szemtelen és haszontalan bögöly az igát húzó író szemén, fején, hátán, és még nem tudom hol, s tevékenysége csak keseríti a szegény alkotó jószág életét. Ezek nagy előszeretettel Idézgetik Mikszáthot, aki szerint Gyulai Pál hírnevét annak köszönhette, hogy egész életén át Jókait csepülte. De vajon mit tudhatnak ezek az írók Gyulai Pálról, ha Mik- száthnak ezt a komolytalan csipkelődését készpénznek veszik, mit a kritika és irodalomelmélet kapcsolatáról, a kritika szerepéről, s végsősoron mit az írói mesterség (tehát saját mesterségük) természetéről? Érvelésüket talán figyelemre sem kéne méltatnunk, ha primitív elméletükkel nem éppen azt támadnák, aminek érdekében mi most itt szót emelünk, ti. a kritika tudomány jellegét, s nem azt akadályoznák, amit szorgalmazni kívánunk: az írók kritikusi tevékenységre mozgósítását.

Mert az Irodalmi Szemle újabb kérdésére válaszolva — azt kell mondanom, hogy ha kritikai életünket újjá akarjuk szervezni, akkor „íróinkat is kritikusokként kell kezelnünk. El kell érnünk, hogy szerkesztőségeink őket is véleménynyilvánításra, állás- foglalásra, kritikaírásra ösztönözzék. Ez a törekvés kettős hasznot hozna: íróinkat nagyobb tudatosságra, műgondra sarkallná, kritikai életünk pedig megerősödne.

Az írók kritikára mozgósítása annál is inkább szükségesnek látszik, mert nekünk „hivatásos” irodalomkritikusaink tulajdonképpen nincsenek. Aki nálunk kritikát ír, az író, szerkesztő vagy irodalom szakos tanár. Egyiket sem azért fizetik, mert „kritikus”. Aki kritikusainkat szidja („Csak azt nem értem, mit csinálnak kritikusaink!”), az rendszerint egyetemi, főiskolai előadóinkra gondol, de én magam is tanítottam főiskolán s tudom, mennyire „csak” pedagógus voltam, s nem volt munkafeladatom a szlovákiai magyar irodalom kritikai figyelése. S ha egy-egy tanulmányocska erejéig azt mégis megtettem, lopnom kellett hozzá az időt pedagógus-magamtól. S mért ne lophatna ugyanígy időt a kritikaírásra az író az írótól s a szerkesztő a szerkesztőtől?

De ez a gondolat már egy újabb teendőnket körvonalazza: meg kell teremtenünk a hivatásos szolvákiai magyar irodalomkritika (irodalomtudomány) bázisát is. Ebben a vonatkozásban legkézenfekvőbb megoldás a Szlovák Tudományos Akadémia hungarológiai osztályának kibővítése lenne. A magyarországi magyar irodalom problémáival foglalkozó részleg mellett két-három szakembernek a szlovákiai magyar irodalom kritikai értékelése és tudományos feldolgozása lehetne a feladata. De sokat tehetne az ügy érdekében a CSEMADOK is. Igaz, hogy ez a szerv nem tudományos, hanem