Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Csanda Sándor, Jakab István, Kiss József, Méryné T. Margit, Mészáros László, Mózsi Ferenc, Püspöki Nagy Péter, Tőzsér Árpád, Turczel Lajos, Végh László: Ankét a szlovákiai magyar tudományosság fogalmáról, mai jelentőségéről, helyzetéről és jövőbeli feladatairól

Továbbá nyilvánvaló, hogy minden itthon megjelent mű a csehszlovák kultúra része, de ezekből csak a nemzetiség nyelvén kiadott mii része egyben a nemzetiségi kultúránknak is.

2 Természetesen a legnagyobb engedékenység mellett sem vehetünk figyelembe néhány könyv vagy cikk anyagából összeollózott rövidebb, hosszabb írásokat.

TŐZSÉR ÁRPÁD

1. Mintegy húsz éve írok — a mindenkori egyéb munkakötelezettségeim és érdeklődésem mellett — irodalomkritikát. A legrendszeresebben 1965-től 1971-ig, az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként írtam műbírálatokat; 1971-től 1976-ig a Nyltrai Pedagógiai Fakultás magyar nyelvi tanszékén a régi magyar irodalom lett a munkaterületem; 1976 szeptemberétől pedig a Madách Könyvkiadó vezető szerkesztőjeként vagyok állandó értékelőkapcsolatban a szlovákiai magyar irodalommal.

2. Milyen értelemben beszélhetünk a szlovákiai magyar irodalomkritika tudományos igényű továbbfejlesztéséről? Fábry Zoltán társadalom kritikai és irodalom-kritikai munkásságának ismeretében és hagyomány jellegének figyelembe vételével milyen sürgős teendők várnak ránk a közeljövőben, hogy újjászervezzük kritikai munkásságunkat és megteremtsük kritikai életünk folytonosságát és távlatait?

Belinszkij szerint az irodalomkritika „mozgó esztétika”. Ez annyit jelent, hogy az irodalomkritika éppen úgy tudomány, mint ahogyan az esztétika az. [Más a tudományosság foka persze az értékelésnek csak néhány szempontját felvető műismertetésben, az ún. recenzióban, más a művet egyetlen (vagy néhány) lényeges vonatkozásában megragadó széljegyzetben, s megint más a terjedelmesebb, a műalkotást szélesebb összefüggésekben vizsgáló s elemző esszében és tanulmányban.] Az esztétikával ellentétben azonban az irodalomkritika „menetközben”, a mindenkori társadalom és közélet problémáival motiválódva készül. A kritikus az általános irodalomesztétikai elveket egy konkrét műre alkalmazza.

Ez a „menetközbeniség” s „alkalmazottság” magyarázza a fámát, amely szerint az irodalomkritika kevésbé tudomány, mint az egyéb tudományok, de ez az alibije a tehetségtelen, felületes kritikusoknak is. Le kell szögeznünk, hogy a fáma s az alibi tarthatatlan, a kritika a fámák s alibista irodalomkritikusok ellenére Is tudomány.

Nálunk a tudománytalan kritikának két szélsősége ismert. Kritikusaink hadának egyik fele annak az impresszionista modellnek hódol, amely a „jó-nem jó”, „tet- szik-nem tetszik” minősítéseken kívül nemigen tud mit mondani a műről. Ez a gyakorlat azért tudománytalan, mert a mű ismérvei közül nem azokat vizsgálja, amelyek a műalkotást műalkotássá teszik, hanem a mű ún. mondanivalóját. S attól függetlenül, hogy a mű formai megoldásai esztétikai értékké avatják-e a mondanivalót vagy nem, elfogadja azt, vagy vitába száll vele.

Az ellenkező véglet az utóbbi öt-hat évben divatozik. Főleg az egyetemet, főiskolát frissen elvégzett magyar szakosaink művelik, a legszembetűnőbb jegye a forma leírására s értékelésére korlátozottság. Ezek a fiatalok a funkcionális módszerig, pontosabban a mű komplex értékeléséig nem jutnak, nem juthatnak el, mert műveltségük rendszerint egyoldalúan irodalomelméleti-esztétikai. A műalkotás komplex elemzése pedig sok egyéb tudományág ismeretét is feltételezi. Közülük legfontosabbnak a filozófia és a történelem látszik. A jó irodalomkritlkus alapos formai elemzés segítségével megpróbálja megfogalmazni (leírni) azt a magatartást („mondanivalót”), amely a műben objektiválódott, aztán mintegy ellenpróbaként a funkció (a magatartás) szempontjából is megvizsgálja a szerző művészi eszközeit, s végül megkísérli a „magatartást" filozófia, történelem és társadalom összefüggéseibe: világképbe helyezni. Más szóval: állást foglal a mű-magatartással szemben vagy ellene. — Ez az állásfoglalás fiatal kritikusaink írásaiból rendszerint teljességgel hiányzik.

S most az Irodalmi Szemle kérdése: mit lehet és mit kell tennünk „irodalomkritikánk tudományos igényű továbbfejlesztéséért?”