Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - Duba Gyula: A búcsú (regényrészlet)

már nem beszél hozzá, csak hintázza, aztán a körhinta megindult, az ülésekben ülők ferdén felemelkedtek, és röptükkel olyan alakzatot formáltak a levegőben, mint egy lámpaernyő, mint egy zömök csonka kúp, de Péter már hiába erőlködött, nem látta meg többé Lenkét, elnyelte előle a sötét. A feje felett repülő és gyorsan keringő árnyak összemosódtak egyetlen suhogó és sejtelmesen pörgő, lebegő közeggé, hasonlóvá a Saturnus gyűrűjéhez, s ez a gyűrű nyüzsgött és süvített, sikongva lármázott és nyugtalanul kurjongatott. A körhintát felnőtt legények hajtották, erős, tagbaszakadt fiatalemberek, s az úgy pörgött az éjszakába, mint valami lármás ördögkerék. A koromsötét égből egyszerre apró esőcseppek hulltak alá, a föld mintha megolvadt volna, pépesen locsogva és csámcsogva süppedt az emberek lépte alatt, mintha el akarná nyelni őket, de még habozik, hogy megtegye-e. Öreg Gusztáv viharlámpája néha rövid időre felvillant, de mindjárt elenyészett a fény, az éjszakáé volt a világ. A kultúrház- ból sápadt fény és fojtott muzsikaszó szivárgott az utcára, a házak ablaka is felderengett, a másik hangos és világos hely a szövetkezeti kocsma volt, ahol Kanász úr már bort, kisüsti pálinkát és édes likőrt mért a szomjas lelkeknek. A patak mentén valószínűtlenül és sejtelmesen tornyosodtak az akácfák, szilfák meg a toronymagas topolyafák, de a házakból alig érzékelhetően csak a fehér falak derengtek elő a kis ablakok vörös fényei körül. Még csak öt óra lehetett, és már sötét éjszaka volt.

A kocsma nagyszobájában egyetlen petróleumlámpa lógott a mennyezetről, fénye éppen csak áttörte a füstfelhőket. A lámpa cilindere is füstös volt, egyenetlenül égett a kanóca, s a lángja ferdén hunyorgott. Egyik széle magasan és vörösen kicsúcsosodott, és téglaszínű fényt szórt maga köré. De a fény alig ért fel a falakig, és egészen sötétben hagyta a szoba sarkait. A kocsma teli vojt, legtöbben a pult előtt álltak, és pálinkát ittak. Bort senki sem ivott, mert otthon mindenkinek volt bora, kisüstit vagy édes likőrt fogyasztottak. Sört még mindig nem mért Kanász úr, a sörgyárak valószínűleg romokban hevernek. A kocsma belseje is romház benyomását keltette, savanyú illatokkal teli sarkaiban mállott a vakolat, és a mennyezet gerendáira kusza ábrákat rajzolt a penész: Még a Kanász úr fehér köpenye is gyűrött volt, és elhanyagolt benyomást keltett, akár a sovány ábrázata, amely egyszerre volt szigorú és elhagyatott. Vince és a kontrása a szürke fal és a csapospult szögletébe szorult, Tyúkász állt előttük, néha megtántorodott, és égnek emelt arccal, teli torokkal, rekedten énekelt: „Most jöttem én Vácról kérem, öt mázsát pihent a vérem, azt sem tudják, hogy kivagyok én!” Š arról énekelt még Tyúkász, hogy betörő a mestersége, amit nem is szégyell, mert elegáns kis nő a babája, aki kalapjától végig selyem. Nem illett hozzá ä dal, mert sáros bakancsai és esőverte kalapja egyáltalán nem idézték egy elegáns selyemruhás nőismerős lehetőségét, de senki nem ütközött meg a szövegen, mert ismerték Tyúkászt, és tudták róla, hogy így mulat ő. Vince a fáradságtól egészen hamisan játszott, és egyre könyörgött, hogy elég lenne már, Tyúkász úr, egy kis pihenőt, de a kertaljai haramia egyre csak énekelt, és kezével fenyegette az eget. A kontrásnak pedig egészen leesett az álla a fáradságtól és az italtól, a pulton pálinkáspohárkák álltak előttük. Kanász úr állandóan mozgolódott a pult mögött: amikor a szekrénye fiókját kinyitotta, láthatták az emberek, hogy a fiók halomra dobált bankjegyekkel van tele.

— Három féldeci erőset — rendelkezett Aibor*. —, Kanász úr — tette hozzá önérzetesen.

A sovány üzletvezető a szemüvege fölött mogorván rájuk nézett.

— Hány évesek ezek a kölykök, ki gyerekei?

— Mérje nyugodtan, Kanász úr, elmúltak tizenhat évesek, konfirmáltak, úrvacsorát is kapnak már a templomban, hát pálinkát miért ne kaphatnának?

Bakai Jóska idegesen kihúzta magát, és kidüllesztette a mellét, dacosan szembenézett a szigorú csapossal, mint egy viadalra kész kölyökkakas, de Péterben éppen ellenkezőleg a kicsinység és nyomorúság szívszorító érzése tört fel, és nagyon elszomorította. Bánatosan nézett Kanász úrra, aki végül mégis elébük tette a három féldeci kisüstit. összekoccintották a pohárkákat, és ittak. Péter szinte öntudatlanul egyszerre hajtotta fel az italt, s a pohárkát a pultra tette. Nagyokat nyelt, de igyekezett az arcát fegyelmezni, vonásai megkövesedtek, szeme kissé könnybe lábadt. Az olcsó, de erős gyümölcspálinka veszettül csípte a torkát, és tótágasra állította a gyomrát, elhamarko