Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - Grendel Lajos: Samuka (novella)

torlakk szaga érződött. A két ormótlan emeletes ágy betöltötte a fél szobát. A negyedikesek elnyúltak az ágyukon, különösebb figyelemre egyikük sem méltatott bennünket. A csöndet sokáig egyetlen zajforrás zavarta, a futball- labda ütemes pattogása az udvaron, akár valami kevély, ismétlődő parancs. Kicsomagoltunk. Samuka gyámoltalanodott el előbb. Félénken kínálgatta a két uraságot a háziból. Azok bólintottak, de nem nyúltak a csomaghoz. A szalonna és a füstölt kolbász érintetlenül hevert a kibontott zsírpapírban az asztalon egész estig. Samuka átöltözött. Melegítőbe bújt, tornacipőt húzott fel, s közben jókedvet erőltetve fütyörészett. Hamisan. Iszonyúan, elviselhetetlenül hamisan. Samuka tudta ezt, bocsánatot kért, s tovább fütyörészett. Az eddiginél is hamisabban. Más már régen rászólt volna, hogy fogja be a pofáját, de ezek hallgattak. Hallgatásuk verméből alkalomadtán sunyin ránk pillantottak, elsősorban Samukéra. Samuka pedig ideges lett, egyre idegesebb. Kapkodva rakodott a fiókjaiban, s idegességében levert egy poharat az asztalról. A pohár nem törött el, csupán egy kis víz ömlött ki a szőnyegre. Samuka a szája elé kapta a kezét, s majdnem felkiáltott. A két negyedéves nem fordult meg a pohár puffanására. Ellenben Vince felkönyökölt a párnáján, és odaszólt a barátjának:

— Én kiütéseket kapok ezektől a fickóktól.

— Én is. Főleg a kisebbiktől.

— Attól a parányitól?

Ernő bólintott.

— Attól bizony.

Samuka rákvörös lett, és készséges, mint egy pincér.

— Máris hozok be friss vizet.

Estig egyszerűen levegő számba vettek minket. Egy ízben Vince kiment a vécére, de úgy, hogy pont az útjában álló Samukénak tartott. Nem kerülte ki őt, ha Samuka az utolsó pillanatban félre nem ugrik, biztos rálép a tyúkszemére. Félrekotródását Vince elégedett mosollyal nyugtázta. Egész délután megjegyzéseket tettek ránk, de mindig csak egymás között. Este végre Ernő leereszkedő hangon megkérdezte Samukát.

— Na, hogy hívnak, öcskös?

Samuka kétségbeesetten nézett vissza rá, mintha a világ legfogósabb kérdésére kellene válaszolnia.

— Mi az, megnémultál?

Samuka kényszeredetten elmosolyodott. Elejét akarta venni a további bántalmazásnak, s balszerencséjére azt felelte:

— Samunak.

Ernő elégedetten a vállára csapott, majd hozzám fordult:

— És téged?

— Nagy Imrének, feleltem.

Nem mondtak semmit. Samuka elszontyolodott, s ettől a pillanattól kezdve örökre Samuka lett. Néhány nap múlva már csak a tanáraink szólították a rendes nevén, Baloghnak. Samuka egy darabig tűrte, hogy még én is Samunak szólítsam, meg mindenki, aki ismerte őt. Még össze sem barátkoztunk, máris közénk furakodott valami, s ez a valami az ő maga választotta samu- sága volt. S minél jobban gyűlölte a samuságát, annál nevetségesebbé vált vele. Semmi meglepő nincs benne, hogy egy Samu irtózatos botorságokat követ el, mivel az az ő kificamodott, elkorcsosult jelleméből fakad. Ezen az alapon tárgyalt vele Vince és Ernő; akinek nincs tisztességes neve, mondogatták, annak tisztességes jelleme sem lehet. Samuka pedig egyenesen úgy érezte, mintha az élethez való jogát vonták volna kétségbe. Vince volt a kér-