Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - Bereck József: Öregem, az utolsó (kisregény, IV. rész)
— Ne félj, fiam, megkapja a magáét, a gazember! Végre mindent tudunk. Majd én oda juttatom, ahová az ilyen szemét való! Már több éve gyalázatoskodik, s mi csak most jöttünk rá... De hát ki gondolta volna. Ne félj, fiam, neked nem lesz semmi bajod. Tulajdonképpen neked köszönhetjük, hogy végre fény derült az egészre. Csak azt mondd el, mit láttál a szobában. Pontosan, aprólékosan mondd el, hogy mit láttál... A feszült várakozás merev, szögletes vonásokat rajzolt az arcára. Zavaromban csak néhány másodpercig álltam éles, szúrós tekintetét. Furcsa szorongás kerített a hatalmába. Az az igazság, hogy cseppet sem értettem a harcsabajszú indulatát. Miért kell legazemberezni valakit azért, mert vaknak tetteti magát? Hát olyan nagy sérelmet követett el ezzel a falu ellen? Vagy azt nem tudják megbocsátani maguknak az emberek, hogy eddig nem vették észre? — Nem láttam semmit! —- mondtam határozottan, ami egyébként igaz volt, de előre tudtam, hogy a harcsabajszú nem hiszi el. — Csak bátran, fiam! — biztatott esetlenül mosolyogva. — Ne szégyelld magadat, hiszen nem vagy már gyerek. — Hogyan mondjam el, ha egyszer nem láttam semmit! Éppen be akartam lesni az ablakon, amikor a sötétből rám kiabáltak ... Elfutottam... Különben sem ettem meg azt a rohadt kertaj'tót, megtalálhatták. A harcsabajszú legyintett. Elkeserített a tehetetlenség érzése. Valami olyan dolog történhetett, amihez ugyan közöm van, mégsem tudok róla semmit. Szorongásomba fokozatosan tömény bűntudat keveredett. Egyszerűen bűnösnek éreztem magamat abban, ami történt. Még ha tudto- mon kívül is. Védekezni akartam ellene, de gondolatban máris Aladár pártjára álltam. Pedig tisztán éreztem, hogy valami nincs rendben körülötte. Valami történt a faluban, amiről nekem sejtelmem sincs. Reggel, amikor Öregem visszajött a faluból, rögtön félrevonultak Marával, és sokáig pusmogtak valamiről. Eszükbe sem jutott, hogy közelebb hívjanak, én viszont, érthetően, mindkettőjük társaságát kerültem. — Tényleg nem láttál semmit? — kérdezte csalódottan a rendőr, s karvalyszemében utolsót lobbant az érdeklődés. — Nem. — Pedig kellene valamilyen tanú... — dörmögte halkan, mintegy önmagának. — Elmehetek már? — kérdeztem türelmetlenül feszengve, mert a torkomig ágaskodott a mérhetetlen kíváncsiság: az isten szerelmére, mit kellett volna látnom Aladár szobájában? Öntudatlan, Ideges mozdulatokkal túrkáltam farmerem szűk zsebében. Legszívesebben faképnél hagytam volna a harcsabajszút. — Na, eredj... — mondta bizonytalanul, s rozoga, poros járművéhez ment. — Azért még lehet, hogy szükségem lesz rád! — Akkor majd lehetőleg ne tegezzen! — szóltam vissza a legközelebbi szőlő széléről. — Pofája, az van... — dörmögte, a motor gyújtását próbálgatva —, de a szemét nem tudja rendesen használni! 3 A mérhetetlen csöndben csak saját gondolataim kétségbeesett vergődését hallottam. Annyira rám tört a szerencsétlenség érzése, hogy rövidesen álomba szomorkodtam magamat. .. .harmadszorra már nem sikerült visszanyomnom öregemet a fölpuffadt párnák közé Mara, Aladár, az erdész, Eszter és a rendőr kedélyesen átfogták egymás derekát, és táncosán, lágyan himbálózva félkört képeztek körülöttünk. Figyelmesen, de kárörvendő tekintettel figyelték öregemmel folytatott ádáz küzdelmemet. Jelenlétük tulajdonképpen megnyugtatott, hiszen szentül meg voltam győződve arról, hogy nyomban segítségemre sietnek, ha egyedül nem bírom a küzdelmet, ha öregem felülkerekedik... Harmadszorra már nem sikerült visszakényszerítenem az ágyba, mert valami földöntúli erő dolgozott benne. Nem erőlködött, szinte mozdulatok nélkül emelkedett ki a párnák közül. Hiába feszültem horpadt meűlének, hiába húztam be előtte gyorsan az ajtót, merev pillantására éles nyikorgással újra kifordult. Rémült tekintetemmel Maráék után kapkodtam, de könnyű, légies mozdulatokkal minduntalan elérhetetlen messzire szökkentek előlem, öregem, egy hosszú szál gyertyával a kezében, puha, nesztelen léptekkel ment el előttem. Bokáig érő, lobogó hálóinge dohos, fojtogató örvényt kavart körülötte.
