Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - Bereck József: Öregem, az utolsó (kisregény, IV. rész)
A legkisebb mozdulatra Is képtelen voltam, tehetetlenül néztem, hogy kiment a tornácra, és lassú mozdulatokkal visszafordult. Arcát a gyertyaláng fölé emelte; fölfelé kúszott mély ráncaiban a sárga fény. Kifejezéstelenül, két fényesre szidolozott rézgombként világított a szeme. Fedetlen, borzas fejének alig észlelhető mozdulatával tudtomra adta, hogy kövessem. A mozdulat egyszerre volt hivalkodó, kérkedő és ellenkezést nem tűrő. Nyomába eredtem, mert tudtam, hogy ez a kötelességem, de ijedten tapasztaltam, hogy nem tudok lépést tartani vele. Simán haladt, egyre nagyobb sebességgel. Ziháló tüdővel rohantam utána, gyengülő lábam néha térdig undok iszapba süllyedt, máshol kusza, tüskés indák tépték, vagy sima kövek gurultak ki alóla. Reszkető inakkal még futottam, botorkáltam egy ideig, aztán amikor Öregem már csak egy parányi fehér folt volt a távolban, szándékosan elvágódtam. Legyen vége mindennek! Mintha zuhanásom visszaszippantotta volna, egyszeriben ott tornyosodott fölöttem, bő hálóingét derékban egy kötél fogta össze. Arcát azonban nem láttam, mert a gyertya hatalmassá növekedett lángja ott lobogott előtte. Csak kiszáradt, bütykös kezét, ahogy a derekára hurkolt kötél egyik végét szorongatta. Megigézetten figyeltem tömpe ujjai öntudatlan, mégis hivalkodó, kacér játékát. A kötél hurokja előbb fokozatosan meglazult, aztán kéjes lassúsággal kibomlott... — Tomiííí!... Alig hallhatóan, mégis tudatomba furakodott a felszabadító hang. — Tomiíií, hol vagy? — hallatszott most már erősebben, érthetőbben. A patak partján, egy hatalmas, ingó fenyő tövében feküdtem. Verejtéktől csatakos testemet kemény, pöndörödött tobozok szurkodták. Arcomra, meztelen karomra száraz tűlevelek tapadtak. A fák koronái közé a megolvadt égbolt csurgatta izzó levét. Feltápászkodtam. A lábam annyira elzsibbadt, hogy alig bírtam a csermelyhez botorkálni. Sivatagi vándor tekintetével meredtem a fémesen tiszta vizre. Négykézlábra hullva egész fejemet belemerítettem, s hagytam, hogy a csehmely kicserepesedett számba, csikorgóan száraz torkomba folyjon. Egy egész tengert ki tudtam volna inni... — Tomiííí, Tomiííí — hallatszott fentről, a kápolna felől Mara aggódó hangja. Az erőteljes, harsogó kiáltás fától fáig ugorva érkezett le hozzám. Gyorsan talpra álltam, mert féltem, hogy teljesen beleszédülök a hűvös vízbe. Valami belső parancsnak engedelmeskedve lódultam a völgy irányába, nem törődve Mara egyre türelmetlenebb hívásával. Futás közben előre kinéztem magamnak egy-egy fát, s lekötöttem figyelmemet az egy vonalba érés újabb és újabb pillanataival. De nem csaphattam be magamat: egy napja tartó nyugtalanságom, időnként kínzó szorongásom a falu felé közeledve egyre fokozódott... Arra gondoltam tehetetlenül, hogy nem kellene futnom, hiszen testem egy cseppet sem kívánta a felfokozott mozgást; ahányszor lábam tompán dobbant az egyenetlen földön, zsibbadt, bizsergő tagjaimból milliónyi tűszúrás-villám szabadult el s cikázott át forró testemen. Ügy éreztem, hogy a bőröm fokozatosan egy hideg, mázas edény szerepét veszi fel, s minden, ami a testemet, belsőmet alkotja, valami tompa, nehéz fajsúlyú folyadékká változik. A szívem is, mint a meleg vízbe dobott jégdarab. Nem tudtam, hogy tulajdonképpen hová szaladok, mi az az erő, amelynek ura nem vagyok, s így fékevesztett, megkergült masinaként űz. Az erdőből kiérve sodró, tüzes leheletű áradata kerültem, amely csikorogva súrolta a környező dombok kemény, repedezett hátát. Képek villantak fel előttem. Egy apró darabokra szétnyirbált, majd találomra összeragasztott film kockái. Színesek, szurkok és feketék, váltakozva. Minden idegszálammal iparkodtam megkapaszkodni az egymást őrült gyorsasággal váltó képekben, mint a fuldokló a feléje hajított mentőövben, pedig tulajdonképpen féltem, szörnyen féltem, hogy a mentőöv abban a pillanatban, amikor használhatóságával igazolhatná önmagát, csalóka látomásnak bizonyul. Megtorpantam... Csalóka látomás! Csalóka látomás! Hát persze! Nem létezik a nyári esték húgyszagú melegében tollászkodó sárga falu, az iszonyúan zárkózott arcú vak szódás, a reggelenként halványkék fényben derengő, majd sárgába olvadó tüskés hegyoldal, a madárcson- tú Eszter valószínűtlensége, a harcsabajusz-háromság hasonlatossága, a futballpályányi udvarok bodító kamillaillata, a terebélyes fenekű sváb asszonyok cukorsüveg-kedveske- dése, a kehes Tangli héjavijjogása, az ... ia lányok Csúnya-sága és Szép-sége, a fene
