Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - Grendel Lajos: Samuka (novella)

GRENDEL LAJOS

Samuka

A sorsdöntő pillanatban Samukat magára hagyták. Ott állt meggörnyedve a gépipari szakközépiskola diákszállójának teraszán, bokáig a hóba süppedve, kesztyűbe bújtatott kezét fázósan a testéhez szorítva. Odakint farkasordító hideg volt, a kemény fagy jégvirágokat karcolt a tömör fekete ablaktáblákra, a vastag hórétegen szikrázó, jeges veret képződött, a galambok és a verebek csapatokba verődve dideregtek az udvar kopasz fáin. Samuka pár lépésre állt a terasz veszélyes peremétől, a telihold dermedt, metsző fényében, tanácstalanul és kétségbeesve, mint egy bánatos kísértet. Vékony, magas nyakú pulóver volt rajta, a lábain papucs, a prémkucsma, a kesztyűn kívül az egyetlen meleg holmi, amelyről túlbuzgóságában nem feledkezett meg, mélyen a fejébe húzva, mintha egész csontos, törékeny lényét ebbe akarná elrejteni a harapós hideg elől.

A másik két fiún nyoma sem látszott félelemnek. Arcuk ugyan kipirult, de inkább a hidegtől, mint az átélt izgalmak miatt. Megfogódzkodtak a villámhárító vasába, s mint valami ördöngős kis majmok, átdobták magukat a négy- emeletes szakadék fölött, az ablakpárkányról be a meleg szobába. Addig, amíg kint voltak vele, vagy odaát voltak a lányoknál, Samuka sokkal nagyobb biztonságban érezte magát. Csak most, hogy eltűntek az ablak mögött, biztonságot nyújtó lényük buborékként szétpukkant, most lett vége köztük mindennek. Közöny s valami csöpp szomorúság maradt Samukéban utánuk. A hideget sem érezte eddig, most fázni kezdett. A papucsa átnedvesedett, a nyirkos, sanyargató hideg kúszónövényként kapaszkodott felfelé lába szárán. Samuka mégsem a fagyhaláltól félt.

Vagy egy órával azelőtt mindnyájunkat elképesztett nyaktörő mutatványával. Letépte magáról a félénkséget, akár egy rossz zubbonyt. Elrugaszkodott az ablaktól, eldobta magát, amolyan futballkapust megszégyenítő robinzonáddal. Dühösen, hisz veszteni valója nemigen volt. Hosszan tartó, mámorító lebegést érzett. Térdre bukott a hóban, mohón és mélyet szippantott a kristálytiszta levegőből. Vince és a vörös hajú Ernő kihajolt az ablakon, és mind a ketten hallgattak. Samuka leporolta a havat a nadrágjáról, megállt elégedetten, csípőre tett kezekkel.

— Na mi lesz?

Fél éve várta ezt a sorsdöntő pillanatot.

Ez a szűkén vett fél év azon a napon kezdődött, amikor összeköltöztettek bennünket a gépipari szakközépiskola diákszállóján a két negyedévessel. Eltérően más diákszállók rendjétől, nálunk nem voltak nevelők. Az elsősök fegyelmezését a harmad- és negyedévesekre bízták, s a módszer kitűnően bevált. A rendcsinálás otromba feladatát a negyedéveseink jobban ellátták, mintha hivatásos nevelők csinálták volna. Számukra a nevelés passzió volt, mint másoknak a kártya vagy a sport. Vincéék nem kártyáztak és nem sportoltak. Ök neveltek. Napfényes, álmosító szeptemberi délutánon költöztünk be a kollégiumba. A szobában, ahová beléptünk, cigarettafüst felhői úsztak, s friss bú