Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - Varga Imre: Ádám (vers)

VARGA IMRE

Blake emlékének

Borzalmas döndülés!

Arc-szárnyak végérvényes összezárulása — becsapódó nagy vaskapu.

Csikorogva lefutó szemhéj — rozsdás redőny.

Elzárva egymástól két végtelen.

Évek múltán a dörej s csikorgás hangja visszalobogott még.

Aztán a csönd.

Megmásíthatatlan.

Kívül ha mozdúlnak csillag-állatok:

a Bak horkan s felbődül az Oroszlán

avagy a Nagy Vadász íjából kiröppenti a vesszőt,

nem látod mozdulásukat.

Hallasz csupán zsongást: átszivárgót falon, kapun, ajtón: húson.

S a Lidérc ha hangtalanul üzen, majd válaszolsz? Hajának tömött hullámait hiszen nem láthatod. Hegedűszót hallva a hangszer formáját látod-e?

A húrt szorító ujjakat? A fémtrombitához bilincselt fejet, azt talán igen?

Szeretheted-e, amit nem látsz?

Ne válaszolj!

Hegysor tódul elő a megnyílt kapun át.

Könnyeiden gördül a talpa.

S megint minden visszaáll.

Az elhárított levegő

volt helyébe lódul s a megnyílt koponyacsont összeforr. Elmondod, így meg így esett.

Hisznek majd neked?

Bizonyításul tán ismét megnyitod a begyógyult sebet?

Szél a Sátán:

A mélység bezárva önmagába, a mélység mélységtől is elzárva;

Adám