Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - Varga Imre: Ádám (vers)

a lényeg — ketté hasadtan — nem talál önmagára. Fehérnek fekete a mása.

A hó virága: máglyaláng.

Szól a Férfi:

Hasadj meg te Föld, tárd elő méhedet,

mutasd meg nekünk szent szerveidet: bolygókat, Tejutat s csillagokat.

£s mondja a Lány:

Szakadj föl Ég, szakadj föl!

Mutasd meg mélyedben az érceket, kristályokat s fehéren patakzó olvadt fémeid.

Gjra a Férfi szól:

A hegysorra emlékszem jól, hallottam, dalolt ormán a Lány, nyílásából jég s láva özönlött.

A Lány válaszol:

Horpadt hegycsúcson énekelt a Férfi, fektette órjás falloszát dombokra, fákra; ömlött belőle keverten jég és parázs.

Vihogott a Sátán:

Keresve a másikban önmagát — csak halált talált.

Visszhangzott a nagy űr:

Haha! Halált talált.

2

A Vulvából

már nem jéggel vegyült a parázs, tódul elő valami más: ős-szelek fúnak s dőlnek kifelé páfrányfák törzsei, kövek zúdulnak, sziklák görögnek

— böfög a nyílás szakadatlan — fölvérzi a Lányka combját s szárait.

Hiába tapasztod rá tenyered,

okádik megállíthatatlanul kutad;

ürült, ürül s — meddig még! — ürülni fog.

A Fiú tudja jól: ürül a Lány.

A Lány meg: társa a Fiú, hogy az ürül.