Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - Gál Sándor: Ilyen boldogság (novella)

ott a fák lombja kezdett elszíneződni. Közelgett az ősz. A fák érzik meg a közelgő változást a leghamarabb. A mélyben és a magasban egyaránt; a létezés harmóniája ... Valami csattant mögötte. Gyorsan megfordult. Az egyik bot leesett az állványról. Hát ez meg mi lehet? Talán nem szúrtam le elég jól az állványt? A következő kérdésre már nem volt idő, mert látta, hogy a bot megrándul. Mindenről megfeledkezve rohant oda a bothoz, felkapta és bevágott. A bevágás után próbálta megforgatni az orsót, de alig mozdult. Na, jól nézek ki, gondolta, valami farönk rásodródott az ólomra, én meg az okos fejemmel még be is rántottam. Oldalt lépett, s újra megpróbált felcsavarni a zsinórból valamit. Most mintha engedett volna. Réti tanár úr izzadt, s a heves mozgástól a szívverése felgyorsult. Azonban tudomást sem vett róla. Leengedett pár méternyi zsinórt, arra számítva, hogy így esetleg leakad az a valami, amit a víz az ólomra sodort. De a zsinór nem lazult meg, mint más alkalommal ilyen esetben, hanem ugyanúgy feszült, mint korábban. Akkor pedig... akkor pedig ez hal, villant át Réti tanár úron a felismerés bizonyossága, mégpedig óriáshal, hiszen meg sem tudom mozdítani. Az orsón még legalább száz méter zsinór volt; kiengedte a fékét és hagyta, hogy a zsinór lassan görögjön. Leengedett vagy húsz métert, aztán behúzta a féket. Várt egy kicsit, majd óvatosan húzni kezdte a zsinórt. Sikerült néhány métert visszalopnia. Miféle lehet, töprengett közben. A kukacra még. a harcsa is ráharap. De lehet, hogy valami dögnagy ponty falta be. Közben erősen tartotta az íjként hajló botot, s várt. Várta, hogy a hal megmozduljon. S meg is mozdult, de nem befelé menekült, hanem neki a partnak, s olyan sebesen, hogy Réti tanár úr alig győzte a meglazult zsinórt felcsavarni az orsóra. Jó trükk, gondolta elismerően, de rajtam így sem fogsz ki. A zsinórt állandóan feszesen tartotta. Ha nem szakad ki a horog, már el nem menekülhet. Megmozdult, s ha megmozdult, egyszer csak elfárad. Akkor pedig ... Réti tanár urat az öröm jóleső hulláma árasztotta el. Csak gyere, gyere, mondta mosolyogva, gyere csak kifelé. De a hal megint mozdulatlanná merevedett. Se előre, se hátra. Csak türelem, türelem, csendesítette magát a tanár, s nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy az ingén nagy, kerek foltot vetett az izzadság, s egyáltalán, mikor ilyen hal van a horgon, megszűnik minden belső és külső érv, tilalom. Most csak egyetlen dolog volt fontos: partra hozni a halat. És a hal ismét megindult. Engedte neki a zsinórt. Amit az előbb nyert, most a hal ismét elvitte. Talán még többet is. De most az árral szemben úszott, s ez jó jel volt. Nemsokára a hal megpihent; előbb le- s föl, majd pedig körbe úszott. Csak már látnám miféle lehet, gondolta Réti tanár úr, akkor pontosan tudnám, mit kell tenni... Ügy viselkedik, mint a harcsa, csak az iménti kifelé rohanás szól az ellen. A harcsa nem tesz ilyet. Ámbár, ki tudja? Lassan forgatta az orsót, olyankor, amikor a hal körözés közben a part felé eső íven úszott. Aztán egyszer csak feljött, megmutatta magát. Réti tanár úr azt hitte, káprázik a szeme. Ekkora harcsát még nem látott soha. És jött, jött kifelé, ahogy lassan csavarta fel az orsóra a zsinórt. Kimondhatatlan öröm támadt benne. Nem sietett, nem kapkodott. Egyenletesen dolgozott a bottal és az orsóval, s a harcsa egyre közelebb került a parthoz. Mikor a hal húsz-huszonöt méterre lehetett, Réti tanár úr alatt megmozdult a föld. Előbb csak egy kicsit billent oldalra a folyópart fövenye, aztán erősebben. De nyomban meg is szűnt a mozgás. A hal mégis elvitt fél orsónyi zsinórt ez alatt a röpke idő alatt. A halnak ez volt az utolsó menekülési kísérlete; elfáradt, s most már tűrte, hogy az ismeretlen erő, amely fogva tartotta, kivontassa a partra. Réti tanár úr is érezte, hogy jön a hal kifelé. Odébb lépett, kedvezőbb helyzetet keresve, s nézte a harcsát, amely közvetlenül a felszín alatt egyre közeledett. Olyan volt, mint-