Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - Gál Sándor: Ilyen boldogság (novella)

aljára maroknyit dobott a humuszból, majd összeszedte a gilisztákat. Mikor a pléhdoboz félig megtelt gilisztával, ismét humuszt szórt bele, s végül néhány szőlőlevéllel lefedte. Visszaballagott a fal mellett levő asztalhoz, magához vette a hátizsákot és a botokat, s bement a házba, ahol hűvösebb volt a levegő. A horgászfelszerelést s a gilisztákkal teli dobozt a folyosón hagyta, maga pedig a konyhába ment, s a csipketeából öntött a poharába. A teába egy kevés cukrot tett, megkavarta, majd elindult fel a lépcsőkön a szobájába megpihenni. Elégedett volt magával, s a délelőttel. Fáradtságot sem érzett, mint korábban, pedig lényegesen többet mozgott, mint máskor. Ügy látszik, gondolta, a mozgás, a munka jobban gyógyít, mint a semmittevés.

Egy ideig az ablaknál ült, ivott néhány kortyot a hideg csipketeából, majd oda állt a könyvespolcok elé és szemre vette a szorosan egymáshoz tapadó könyvek sorait. Azt vizsgálgatta, hol kéne elkezdeni a válogatást, de nem tudta eldönteni. Egy kicsit már a folyónál érezte magát, s ezért gondolatai oldottab- ban váltogatták egymást. A könyveket holnapra hagyta. Még nem volt dél, de megebédelt. Egy üvegbe teát töltött, betette a hátizsák zsebébe, a zsákot a hátára kanyarította, s elindult a Nagy Nyárfa irányába a poros dűlőúton, s amikor észrevette, hogy a lába szaporábban méri az utat, önmagát fegyelmezve lassította lépéseit. A Nagy Nyárfához érve — akárcsak tegnap — megpihent. A fa felett szürkevarjú körözött beképzelt önteltséggel, a sasok mél- tóságos röptét majmolva. Réti tanár úr hegyeset köpött a porba, ezzel tisztelve meg a varjút, s kilépett a fa árnyékából az útra.

A héten bemegyek az osztályba is, gondolta menet közben. Csak bemegyek, elbeszélgetek egy kicsit a gyerekekkel arról, hogy az érettségi nem vesztőhely, hanem összegezése eddigi életüknek.

Mire leért a vízhez, elfáradt egy kicsit. Két hónap óta ez volt a leghosszabb út, amit a saját lábán járt végig. Csak egy percre állt meg, majd nyomban elindult ismét a víz folyásával szembe, mert feljebb volt egy kisebb öböl, s ott szándékozott letelepedni. Korábban ebből az öbölből már sikerült kihoznia néhány szép halat. Egyszer, november közepén, villantóval egy hat kilós csukát fogott itt. A csuka rettenetesen éhes lehetett, mert lenyelte a villantót. Úgy kellett kivágni a gyomrából. Most az öböl környéke kihalt volt és csendes. A víz is alig láthatóan mozgott; az öböl feletti gát lelassította a sodrást. Réti tanár úr kedvező helyet keresett, majd amikor talált megfelelőt, ahonnan messzire dobhat, lerakodott. Egy kicsit izgatott volt. A megtett út, s a folyó látványa felizgatta. A hátizsákból kivette a háromlábú horgászszéket és leült, hogy pihenjen, s hogy megvárja, amíg belső remegései elcsitulnak. Semmiség, gondolta, elüldögélek egy kicsit, s elmúlik, ahogy jött. Ivott az üvegből néhány korty teát, nézte a vizet, a túlsó partot, és biztos volt benne, hogy nemsokára teljesen rendbejön. Már a keze se remegett úgy, mint az imént, s érezte, a szíve is csendesedik, összerakta a botokat, felcsalizta, s a horgokat, egyiket a másik után messzire beröpítette az öbölbe. Régen ilyenkor mindig rágyújtott egy szivarra, s utána kortyintott a borból, vagy a kisüstiből, mikor mit hozott magával. Most azonban csak a vizet nézte, s a víz fölött a két bot érzékeny hegyét. De a botok nem mozdultak. Egyszer, emlékezett, ott, ahol a baloldali ólom fekszik, fogtam egy kétkilós önt. Azóta sem láttam olyat. Mit olyat, dörmögte, semmilyet. Talán az volt az utolsó őn a folyóban. Kecse- gét is fogtam itt, fiatal tanár koromban, jó huszonöt évvel ezelőtt, amikor tanár létemre útépítő munkás voltam, mert nem volt hol és kit tanítani. Pontosabban lett volna hol és kit, de nem lehetett.

Felállt a háromlábú székből és tett néhány lépést az ártéri erdő felé, mintha az iménti emléket akarná tovahessenteni az erdő irányába, amelyben már itt-