Irodalmi Szemle, 1977
1977/3 - Gál Sándor: Ilyen boldogság (novella)
Igaz, beszólhatnál az én osztályomba is a kölyköknek, hogy ma lemegyek a folyóhoz. Jó? — Beszólok. — Akkor mehetsz is. Ahogy az asszony elment, leölt a konyhaasztal mellé és lassan hörpölgette' a piros csipketeát. Ezt ihatta. Az oroszteát nem. Kávét se. Igaz, soha nem volt valami nagy kávéivó, így hát a fekete nem is hiányzott. Reggeli után felöltözött és leballagott a lépcsőn a földszintre, ahol az egyik kisebb helyiségben — egykor kamra volt, most mindenféle limlom, kacat lakóhelye — a horgászfelszerelést tartotta. Hónapok óta nem is látta a botokat, nem is emlékezett rá, milyen állapotban hagyta ott az utolsó pecázás után. Sőt, arra sem tudott visszaemlékezni, hogy mikor volt utoljára a víznél. Talán tavaly nyáron, augusztus táján. Vagy később? Ősszel már aligha, mert akkor három hétig kórházban volt. A sok porosodó holmi között gyorsan megtalálta a zöld vászon hátizsákot, s mellette, ugyancsak zöld vászontokban a botokat. Lerázta róluk a port, és kivitte az udvarra, ahol megfeketedett asztal állt a fa mellett, pár lépésnyire egy hámló kérgű körtefától. Réti tanár úr előbb a hátizsákot bontotta ki, s a benne levő dobozokat sorban az asztalra rakta. A dobozokban különféle alakú és nagyságú ólomnehezékek voltak, egy- és többágú, meztelen horgok. Pontyra öblösebbek, fogasra karcsúbbak, csukára, harcsára háromágú, erős horgok, villantók, acél-előkék, dugók, tollvégek, úszókák. Egy másik doboz mélyéről papírtasakokba csomagolt műanyag-zsinórok kerültek elő. A tanár úr sorra vizsgálta a kellékeket és megelégedéssel látta, hogy minden együtt van, amire délután szüksége lehet. Az ólmokat, a horgokat visszarakta a dobozok rekeszeibe, az asztalon csak a zsinórokat hagyta. Ezután a botokat' szedte elő, s rakta össze. A botokat is rendben találta. De az orsókon levő zsinór már töredezett, ahogy leengedett belőle pár métert. Meglazította az orsó fékjét és lassan lepörgette a hasznavehetetlen zsinórt. Eltartott egy )ó óráig, amíg a régi zsinórt kicserélte. Mind a két orsóra zöld színű harmincasat tett, amely már a nagy halakat is elbírja. Különben sem az volt a lényeg, hogy halat fogjon, hanem, hogy elérjen a vízhez. Az oda-vissza út volt a döntő. Főleg a folyótól hazáig, hiszen ha a Nagy Nyárfáig és vissza meg tudta tenni az utat, az annyi, mintha a folyóig ment volna. A botokat visszacsúsztatta a tokba, a tok száját bekötötte. Szép, szeptemberi délelőtt volt, a körtefa még hosszú árnyékot vetett. Réti tanár úr derűsen állt a fa árnyékában, s a néha-néha előlebbenő szél az orvosi tilalmakat kifújta a fejéből. Ügy érezte, a délelőtti fényben visszatér az ereje.1 Szinte szaladni, ugrándozni lett volna kedve. De fegyelmezte magát, csitította szertelenül megáradó kedvét, s gondolatait a még elvégezni való teendői felé fordította. Legelőször is, határozta el, gilisztát kell találni. De ilyen melegben, szárazságban a giliszták mélyen a földben vannak. Régebben a kert hátsó részében egy halom érett trágyát tartott, az alatt a legforróbb nyárban is talált elég gilisztát. Tavaly óta azonban feléje sem nézett. Ki tudja, nem hordta-e szét a felsége a tavaszi veteményezéskor? Lement a kertbe, keresett egy ásót, s az ásót támaszkodóbotnak használva, az egykori gilisztatelephez ment. A tavaly felpúpozott trágyahalmot a tél megroggyantotta, de nem nyúlt hozzá senki. Réti tanár úr ennek a szürkésfekete kupacnak most úgy megörült, mintha kincset talált volna. Az ásót belenyomta a szélébe és kifordított egy szakajtókosárra való érett trágya- és humuszkeveréket, s megelégedéssel látta, hogy a hantok között sötétpiros giliszták ficánkolnak. Egy pléhdoboz
