Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - Duba Gyula: A nemzetiségi irodalom egységéről

is versek, ilyen szöveget bárki írhat, éppen ezért ezek a „versek” nem tölthetik be szépre nevelő és tudatformáló hivatásukat. Ebben az esetben a vers érthetőségének vagy érthetetlenségének sokat vitatott és meddő kérdését megkerülve figyeljünk fel arra, hogy a szószólók egyértelműen a logikai mondanivalót — tartalmat — keresve és hiányolva bírálják a vers idegenségét, szokatlanságát, gyengéit, tehát a formáját bírálják, s miután az számukra elfogadhatatlan, a versnek tartalma sincs, mondanivaló nélküli, művészi üzenetet nem közvetít.

A jó vers egyben társadalmi tett, közösségi értékét önmagában hordozza, állítják esztétikai alapállásból mások, és kifejtik, milyen a jó vers: melyben a mondanivaló alaki megformálása olyan, amilyen még nem volt, új szöveg- összefüggések rendszere, formateremtés. A jó költészet megújítja a formát, tagadja a hagyományos stílusokat, avantgarde módon kezdeményező, így lesz megismételhetetlenül eredeti és egyedi. Korszerű mondanivalója csak ilyen versnek lehet, a hagyományos vers közhelyes, és nem képes új igazságokat kimondani. Ez az elgondolás érezhetően a művészi forma fontosságának hang- súlyozásával közelíti meg a tartalom — mondanivaló — kérdését.

Üjból végletes irányzatokat hoztunk fel az összefüggések mibenlétének érzékeltetésére, ezért — idő és tér híján — meg sem próbáljuk megoldani a problémát és egyik vagy másik félnek igazságot szolgáltatni. Annál is inkább nem, mert a maga módján mindkét félnek van bizonyos igaza. Bizonyítják ezt a kongresszusi anyagok is, amikor tartalom és forma magasszintű egységéről beszélnek. S egyben szabad teret adnak mindkét alkotói szempontnak: a szocialista realista alkotói módszeren belül a felelős művészi kísérletezésnek is jelentős szerepet tulajdonítanak.

Igazságosztás helyett inkább arról szólunk, hogy nemzetiségi irodalmunknak mindkét alapállás képviseletére — és gyakorlatára — szüksége van. Mert az elmondottakban nem valami szűkkörűen értelmezett és törvényesnek kikiáltott nemzedéki ellentétekről van szó, hanem a művészetet mindenkor megújító erőpárról beszéltünk, melyek kölcsönhatása jelenti az irodalom alkotó folyamatát: a hagyományőrző, jelenben élő múlt és a belőle fakadó, ugyancsak a jelenben élő jövő szembesüléséről szóltunk, amely az élet állandó megújulásának is lényege. Részletesebben:

irodalmunknak az olvasókkal való kapcsolatát az ún. hagyományos líra azzal éri el, hogy a mához szólva a múlttal is erősen tartja a kapcsolatot, inkább közismert esztétikai értékeket képvisel, és ezért hatása és pozitív fogadtatása szélesebb körű lehet;

a kísérletező és új utakat kereső költői kezdeményezések úgy próbálnak szólni a mához, hogy közben a jövővel keresik az érintkezést és irodalmunk fejlődésének a lehetőségeit kutatva a tágabb horizont felé törik az utat.

Mindkét művészi életérzésre szükségünk van. Fábry Zoltán helyzetfelmérő fogalmában — hazánk Európa — mindkettő benne is van. Szoros egységben irodalmunk legjobb alkotásaiban is megtaláljuk őket. Miért ne férnének el a jövőben kiegyensúlyozottabban és bölcsebben egymás mellett irodalmi életünkben is: a nemzetiségünkkel szemben érzett közös felelősség jegyében?!