Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - Bereck József: Öregem, az utolsó (kisregény, IV. rész)
Nem, nem ijedtem meg, de azért feladtam a játékot, mert önkéntelenül tolakodtak számra a szavak. — Kikérem magamnak ezt a hangnemet! — mondtam őszinte méltatlankodással. — Ha tudni akarja, panaszt fogok 'tenni a csehszlovák nagykövetségen! Egy pillanatig elképedve meredt rám, aztán hurutos hahotázásba kezdett, amely előbb kurta, aztán növekvő adagokban szakadozott elő a torkából. Végül már annyira kacagott, hogy a könnyei is kicsordultak. Egy kockás zsebkendőt rángatott elő a zsebéből, s elmázolta vele cserzett bőrű arcán a könnyeket. Tehetetlenül néztem féktelen derűjét. Ráadásul arra sem tudtam rájönni, melyik rohadt könyvben olvashattam a mondaitot, amely önkéntelenül a számra tódult. Elismerem, meglehetősen hülyén hangozhatott a délelőtti hőségtől kábult határban, félúton a hegy és a sárga falu között. — No ugye, hogy tudsz magyarul! — mondta, miután egy kicsit lecsillapodott. — Most már nyomás! Nincs időm gatyázni... — Mi akar ez lenni, talán kihallgatás? — Ahogy vesszük ... — S ha nem válaszolok a kérdésekre? — Azt nem ajánlom! — mondta kurtán. — Mit akar tőlem? — Majd megtudod. A neved? — Hury Tamás. > — Hány éves vagy? — Tizenhat múltam ... — Mi a foglalkozásod? — Semmi. — Hogyhogy semmi?! Még iskolába jársz? Bólintottam. — Lakhelyed? — Albár. — Az hol a fenében van? — Európában — mondtam szemrebbenés nélkül. — Te, ne szarakodj itt velem ... Közelebbről! Nem akartam ingerelni a fokozatos leszűkítéssel. — A Csallóközben. — Tehát csallóközi vagy! — mondta gúnyosan mosolyogva. — Mindjárt gondolhattam volna ... Egy pillanatra elhallgatott, és tűnődve nézett a falu irányába. Ojra elővette kockás zsebkendőjét, s letörölte az arcán kiütköző verejtéket. Ügyes mozdulattal a tányérsapka szegélyéről is lekanyarította az izzadságot. — Hol voltál három n \ppal ezelőtt, pontosan fél kilenckor? — kérdezte váratlanul, kihallgatásoknál szokásos hirtelenséggel. Elképzeltem, hogy ha módja lett volna rá, biztosan a szemem közé világít valamilyen erős fénnyel. — Itt fönn, a présháznál... — Nem igaz! — Akkor nem mondanám. — Mondom, hogy nem igaz. Kár a gőzért, fiam, láttak a faluban. Pontosan fél kilenckor ... Levetted Krizsalkovicsék kertajtóját, odalopakodtál a raktárhoz, és belestél Aladár szobájába. így volt? Szóval ez a helyzet, gondoltam magamban, valaki meglesett, és elárult ennek a hülye zsarunak. Mélyen hallgattam. — Mindent tudok. Másnap este is ott voltál, és a Szentesi lánnyal nyalakodtál a vágóhíd korlátjánál. Nincs értelme tagadni. — Hát ki tagadja?! — mondtam számító őszinteséggel, mert rossz előérzetem támadt. Vigyázatlanságommal felhívtam a falusiak figyelmét az Aladár ablakából kiszivárgó fényre. Leleplezték, villant át az agyamon, egész biztosan leleplezték! — Nem vak? — csúszott ki a számon az önkéntelen kérdés. A harcsabajszú egy ideig megrökönyödve nézett rám, aztán megértően elmosolyin- totta magát.
