Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - Duba Gyula: A nemzetiségi irodalom egységéről

többször egyben drámát is jelent. De ha föl is merül a drámai helyzet, többször végződik kompromisszummal, mint hisszük, mert különben végtelen drámák sorozata lenne életünk. Amiből az is következik, hogy a jó értelemben vett, körültekintő mérlegelés, a jelenségeket felismerő bölcsesség az életerők egyik legerősebbike. S milyen fontos ez akkor, amikor a felületi érdekek ütközésének szintje alatt a közösség érdekeinek léthordozó mélyfolyama óhajtja a nyugalmat!

A múltba nézve beszélhetünk arról, hogy nálunk minden feltörő és nemzedékként jelentkező, közös programmal induló költőcsoportnak erősen meg kell küzdenie a szó jogáért, az irodalmi közvélemény jóindulatáért. Szokatlan, új hangjuk az előttük járók ellenvéleményével és fölényével találkozott. Akadtak ugyan értőik és pártfogóik is — s így tulajdonképpen megosztódott az irodalom —, de hangjuk nem simult bele megrázkódtatások nélkül az irodalmi együttesbe. A kezdő nemzedék — Dénes Györgyök — avatott, értő és jószándékú bírálója még Fábry Zoltán lehetett, de a második csoport — a Nyolcak — már kevésbé tapintatos kritikában részesül, és a körülöttük fellángoló vita érveiben több volt az elkeserítő ferdítés és elfogultság, mint a kezdőknek kijáró jószándék és megértés. S az utánuk jelentkező számban és tehetségben egyaránt erőteljes fiatal közösség — antológiájuk címe nyomán: „Egyszeműek"

— az irodalmi és olvasói idegenkedésnek olyan erős falába ütközött, melyet máig sem sikerült egészen lebontania. S mintha csak ösztönös védekezésül tennék, a kezdő csoportok értékítélete és irodalmi eszménye ugyancsak elutasítja és nagyrészt elfogadhatatlannak tartja a maga számára az „idősek” hangvételét, valóságlátását és irodalmi eredményeit. Az első nemzedék hangadói a sematikus irodalomszemlélet jegyében ítélték el Szabó Béla Első ajándékának hagyományos etikai hangját és a „Nyolcak” csoportjának vezető egyéniségei csupán fenntartásokkal vallották magukat néhány előttük járó író követőjének, a többség műveit viszont a sematizmussal való egészséges ellenkezéssel elvetették. S végül az Egyszemű éjszaka költői elemi erejű, esztétikum központú kifogásokkal illették irodalmunknak számos jelenségét és az esztétikai minőségek kérdésében álláspontjuk kategorikusan egyértelmű és egyéniségükre szabott.

Mindebből azonban az a legfontosabb tanulság, melyet rövid irodalomtörténetünk kínál, hogy szenvedélyes viták, elutasítások és megsemmisítő bírálatok ellenére a nemzedéki csoportok ma is egymás mellett élnek és alkotnak, és természetes ellentéteik dialektikájában valósul meg nemzetiségi irodalmunk egységes fejlődése. Bizonyságául annak, hogy az alkotói szembenállásokban több volt az elfogultság, mint a jövőbe néző céltudatosság, erősebb a személyes esztétikai kizárólagosság, mint a fegyvertársakat kereső közösségi érzés és tudat. A továbbiakban ebből kell kiindulnunk, mivel bevezetőnkben művészi ellentétekről szóltunk, most pedig dialektikus egységről beszélünk. S közvetve már a nemzetiségi tudat megszervezésének igénye is felvillant, s ebből a munkából irodalmunkra természetszerűleg jelentős szerep hárul.

Most hát innen induljon gondolatmenetünk! S elemezzük tovább a meglevő gyakorlati ellenvéleményeket.

Elég, ha fölvetjük a vers érthetőségének kérdését s már a problémák sűrűjében vagyunk, csak győzzünk eligazodni az indulatos kifakadások és gúnyos szövegmagyarázatok dzsungelében. így érvelnek: némely vers olvashatatlan, zagyva szöveg, teljesen érthetetlen, nem tudunk vele mit kezdeni. Véleményüket széles körű olvasói közvéleménnyel támogatják: nem értik őket az olvasók! Abszurd szókapcsolatokat és meghökkentő képeket idéznek a versekből, felsorolnak értelem nélküli verssorokat, logikai rébuszokról beszélnek S állítják, hogy a versek nemcsak érthetetlenek, de értéktelenek is, sőt nem