Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - KRITIKA - Beke Sándor: A hagyománytisztelet fékező hatása ...
ahogy kellene s itt-ott, különösen a második felvonásban, vannak üres pontjai.” Németh László ezzel szemben azt állítja, hogy „különösen az első felvonásban, sok a járkálás, kimenés, bemenés.” A tanulmányok és kritikák többségére az ellentmondásosság jellemző. Elismerik, sőt nagyra becsülik Tamási újító drámaírói szellemét, ugyanakkor a hagyományos dramaturgia sablonjával mérik. Pedig az Énekes madár szerkezete semmiképp sem közelíthető meg a klasszikus dramaturgia szemszögéből. Tamási nem mérhető semmilyen mércével és sablonnal; csak saját magával, mert maga egy mérték, egy stílus. Sajnos, a sémákhoz és konvenciókhoz tapadt gondolkodásmódunk ennek elismerését még egy ideig késleltetni fogja. Az Énekes madár a perét csak a színpadon nyerheti meg, nem pedig a tapogatódzó irodalmi megfogalmazásokban, mert az irodalmi szöveg csak egyik alkotóeleme. A másik, a székely népi játék alcímből, valamint a szürrealistának bátran mondható költői látásmódból bontható ki. Mindebből az következik, hogy a verbális részt a színpadon kell kiegészíteni a fények, a zene, a ritmikus mozgás, a heves mozdulatok és táncok sajátos eszköztárával, s ez természetesen nem oldható meg a merevnek mondható színészirendezői és színházi hagyományaink alapján. Ehhez a darabhoz meg kell tanulni azt a könnyed stílust és bájt, ami leginkább a lengyel színjátszás sajátja, s ami — bátrabban fogalmazva — Tamásira jellemző. Az Énekes madárnak mi sem árthat jobban, mint a „betűhíves” rendezés. A játék, a költészet szabad szárnyalását — nézetünk szerint — a rendezésnek is követnie kell, ezért semmiképpen sem a zárt, gerendás, cserépkályhás komor szobabelsőben látjuk a megvalósítás lehetőségét, hanem enteréiőr és exteriőr határainak feloldásában: a költőien vibráló vonalvezetésben s a pasztell színhatások meleg ragyogásában. A mi meglátásunkban Magdő a reális (színész) és. irreális (vetített) napraforgók sokaságában állva indítja a darabot. A zene jellegzetes motívumára az irreális napraforgók színei egy rotációs gép segítségével szivárványszínekre bomlanak, a valós napraforgók pedig játékosan Magdó köré táncolnak, majd magukkal viszik őt a természetbe játszani. Csak ezután jelenik meg a Dobos. Magdó és a természet kapcsolata így tehát rögtön a darab elején nyilvánvaló lesz s nem csodaként épül be abba. A színpadtér alapszíneinek szivárványszínekre való bontását a továbbiakban minden olyan részben érvényesítettük, ahol a költő a reális térből a szürrealista térbe lép át. A pasztell színelemek kozmikus mozgása egyáltalán nem zárta ki a szövegre koncentrálást. Megoldásunkban a szereplőre is felhívtuk a figyelmet. A tojás-jelenetben például Magdó és Móka csupán egy határozott, éles fényfolyosóban mozognak. Az előzetes expozíció után a napraforgók megjelenése a második felvonásban — hatásában — már nem meglepetésszerű. Ügy tekintünk rájuk, mint a darab szövetének nélkülözhetetlen virágmintás motívumaira. A megjelenő Bakördög exta- tikus tánca az ő jelenetükben a dramaturgiai dekoratívításból a költői vízió kozmikus szférájába emelkedik, s elnyeri elvontságának reális hitelességét. Léte így mint a szükségszerű Rossz szövődik a műbe, egészen a darab befejezéséig. Lényeges megjegyezni, hogy az írónál ez a szál a második felvonás után megszakad. Azok, akik csupán irodalmi síkon közelítették meg a darabot, kifogásolták ezt a figurát, hiszen nemcsak szokatlan torzószerűsége okozott zavart, de drámai funkciójának tisztázatlansága, ha úgy tetszik zártságának a hiánya is. E kérdés egyéb oldalait az előzőekben már tárgyaltuk, s leszögeztük, hogy a Bakördög dramaturgiai funkcióját kiszélesítettük, s így nemcsak a napraforgókkal — a dramaturgiai jó szimbólumaival — van állandó konfliktusban, hanem ő áll minden ármánykodás hátterében, főleg amikor Mókát a kútba dobjak. De nemcsak a kutat rontja meg: ő tünteti el a holdat Máté és Lukács verekedése közben, az ő hatalma teremt sötétséget a darab végén Magdó és Móka megöléséhez; ő harcol végsőkig — a vének elpusztítása árán is — a két fiatal lelkének birtoklásáért, míg végül meg nem öli őt a lelkek birodalmából feltörő fénysugár és a természet rendjét megújító napraforgók tánca. A darab második felvonásában sem az „üres pontokkal” van baj, hanem a drámai szövet értelmezésével, melyben a költői ötleteket nem színpadszerűen, azaz komponáláshoz felkínált motívumokként — hanem az író fantáziájának sajátos villódzásaként fogják fel. Mindebből az következik, hogy az első felvonás „jövés
