Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - KRITIKA - Tarján Tamás: Testvérek
menés” problémája is csak irodalmi sikon probléma. Ez a kérdés a külső és belső tér határainak már említett feloldásával ugyanis lényegesen megoldódik, főleg azáltal, hogy Mátét jóval előbb hozzuk be a színpadra, mint azt Tamási jelzi. így a jelenet atmoszférája sűrítettebbé és játékosabbá rendelődhet. A Schöphlin által fölvetett hiányosság, t. i. hogy a darab „szerkezete szétfolyik”, hogy a jelenetek nincsenek kellőképpen „összetömörítve”, valóban helytáll, de csak abban az esetben, ha az anyagot a szöveg felől vizsgáljuk. A szerkezeti lazaság az általunk felvetett „jellemj ?)-párhuzam” problémából is adódhat. Azt mondtuk, hogy az Énekes madár figurái nem viselik magukon a Shakespeare-i egyénített jellemformálás dramaturgiájának az igényét; hogy Máté és Lukács, valamint Regina és Eszter szövege helyenként felcserélhető, anélkül, hogy az különösebb zavart okozna. E probléma megoldásában lehet leginkább segítségünkre a ritmikus mozgás, a tánc, annak funkcionált beépítése a cselekménybe olymódon, hogy a jellempárhuzamú szövegrészeknél — de szükség esetén másutt is — a rokonítható figurákat egyszerre mozgatjuk. Az egyszerre mozgatás sosem fakadhat ötletünk erőszakos megvalósításának szándékából — a figurák helyzet szülte kedélyállapotából kell kiindulnia. Ha ezek a párhuzamos, laza szálak a ritmikus egyszerre mozgatással egymásba fonódnak, s így csupán egy, de már erősebb szálat képezve szövődnek a cselekménybe, akkor nemcsak a szerkezet tömörítésében segítenek, hanem a figurák jellemét is kontúrozottabbá teszik. Az Énekes madár vizsgálódásának teljességéhez tartozik végül egy olyan tényszerűség, amit nem lehet említés nélkül hagyni. Tamási műveinek arról a többletéről van szó, amit Czine Mihály kitűnő lényeglátással így fogalmazott meg: „A táj és a nép, amelynek megírására vállalkozott, maga is költő volt, balladai és mesei fényű világ — ennek a népnek az emberi természetét hordozta magában egyszerre Árgirus királyfis és Dózsa Györgyös árnyalatokbanA költő is. Bízunk abban, hogy az Énekes madár — akárcsak az Argirus királyfi — hosszú bolyongás után egyszer megtalálja és elnyeri drámairodalmunkban igazi értelmét és helyét. Jegyzetek az újabb magyar drámáról A magyar irodalmat — sőt talán a magyar művészet egészét is — a líra uralta szinte mindig: a költészeté volt a vezér- szerep. Petőfi, Arany, Ady, József Attila — világirodalmi mércével mérhető ez a sor. Lépést tartott a próza is: előszámlálhatnánk a jelesebbnél jelesebb novellákat, a kiemelkedő értékű regényeket. Csupán a drámairodalom sorsa, története mostoha; jószerivel folyton azt hajtogatjuk: Bánk bán, Tragédia, Bánk. A két klasszikus műhöz olykor egy-egy napi siker csatlakozott, de a drámai műnem egésze nem fényeskedett. Ilyen előzmények után bizonyos fokig a meglepetés erejével hatott a magyar dráma — ha nem is a legmagasabb csúcsokat ostromló, de föltétlenül nagy jelentőségű — nekilendülése a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Nem történt persze csoda: az új, gazdagabb korszak az előzményekből, a felszabadulás utáni magyar irodalom (vargabetűktől sem mentes) folyamatosságából nőtt ki, s a kor- társi magyar művészet fő törekvéseivel összhangban alakult. Élő örökségként voltak jelen Németh László, Illyés Gyula, Sarkadi Imre és mások drámái, de immár fokozottan, többnyire termékenyítően hatottak a külföldi (főleg nyugat-európai) kísérletek, áramlatok is. Kedvezett a dráma fölvirágzásának a társadalom konszo- lidáltsága, pontosabban: épp a békésebb, kiegyensúlyozott periódus kínálta újfajta — a forradalmi gondolattal szorosan ösz- szefüggő — problematika is. Épp így szerencsés volt a művészettörténeti pillanat: a hatvanas évek közepén a filmműTestvérek Tarján Tamás
