Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Szigeti László: A színház mindannyiunké (Beszélgetés a Magyar Területi Színház rendezőivel)

talataim azt bizonyítják, hogy egy-egy rendezés során rengeteg ismeretanyag halmozódik fel az emberben, ezt pedig érdemes ismét felhasználnia. Remélem, a közeljövőben lehetőségem lesz ennek bizonyítására a Csongor és Tünde esetében.

Hogy a társadalom különböző rétegeinek igényeit kell kielégítenünk? Előadásainkra nagyjából egyforma rétegeződésű közönség jár. Ma már alig van különbség a gyári munkás és a szövetkezeti parasztság értelmi szintje között, de a rimaszombati és a csl- zi közönség is ugyanaz. Ezek mondvacsinált problémák. Talán vannak fővárosi vagy egyetemi közönségnek való darabok, amelyek a mi körülményeink között valóban eljátszhatatlanok. Ha a kérdés ezt célozza, akkor differenciálni kell.

6. Én nem panaszkodhatom. Rendeztem Shakespeare-t, Ibsent, Vörösmartyt, Goldonit, Szigligetit. Az igaz, hogy egyes klasszikusok valóban kiestek a színház érdeklődési köréből, de ennek kettős oka van. Az első az, hogy a színház szeretne jelen lenni a mln- dennnapi életben, tehát a mai darabokat keresi. Másfelől a klasszikusok eljátszásához a színészeknek fel kell nőniük. Egy Szophoklész drámában kiderülhetnek a színészek bizonyos szakmai fogyatékosságai. Ez persze fordítva Is igaz. A klasszikusok sokkal többet nyújtanak a színésznek mint egy gyenge mai darabban egy vázlatosan megírt szerep.

7. A kezdet kezdetén ez a kompromisszum talán nem volt ennyire érezhető. Dávid Teréz Dődijának első bemutatója emlékezetem szerint nagy siker volt, ha jól emlékszem, az Asszony és a Halál is. Ugyanígy Egri Viktortól az Ének a romok felett is. Szerintem később a csehszlovák, a magyar és egyáltalán az európai színjátszás ugrásszerű fejlődésével a MATESZ sem tudta kivonni magát e hatások alól. Ez az egyik lényeges momentum. A másik a közönség fejlődése. A televízió térhódítása, az iskola- rendszer óriási fejlődése — hézagpótlások a közművelésben. Amíg az ötvenes évek közönségének élményt jelentett a színházunk verbális jelenléte, tehát az, hogy magyar szó hangzott el a színpadon, ma már ennek a közönségnek ez kevés. Ugyanazt igényli, mint bármelyik városi közönség. Totális élményt. Zenét, mozgást, modern színpadi megjelenítést. Hogy színházunk mennyire korszerű, ez más kérdés, de annyi bizonyos, hogy ismeri a színművészet különböző áramlatait, kísérleteit. A színház emberei, művészei ha tehetik — utaznak, érdeklődnek más színházak eredményei iránt. Sajnos, ugyanez már nem mondható el a drámaíróinkról. Tisztelet a kivételnek! Uram bocsá’, jónéhányan ma is úgy írnak nálunk drámát, mint a kezdet kezdetén, amikor a MATESZ-nak még minden megfelelt. Nem akarok most itt Sütő Andrásra hivatkozni, de Kocsis Istvánra vagy Deák Tamásra sem. Szándékosan nem hozok fel magyarországi példákat; a tények azt bizonyítják, hogy valahol megálltunk, lemaradtunk. Dávid Teréz és Egri Viktor már megtették a magukét, és megtették a magukét a többiek is az idősebb generációból. De hol van a középnemzedék? Hol vannak a fiatalok? A kritikusok gyakran és egyre gyakrabban a színházon kérik számon azt, ami az irodalmi életből hiányzik. Nem emlékszem rá, hogy a színház valaha is elzárkózott volna a hazai magyar drámák bemutatása elől. Sőt! A kérdés azt is megcélozza, hogy elég csonka eredmények születtek a legjobb szándékunkból is. Érdemes volna megfordítani egy pillanatra a kérdést. Közel negyven költőnk közül senkinek sincs hajlama drámaírásra? És a prózaíróinknak? Nekik sincs? Vagy a közéleti gondolkodással van baj? Csak egyetlen versbe sűríthető sóhajunk van? Elnézést a túlfogalma- zásért, de ez a probléma nemcsak a színházé. Mindnyájunké! Hogy én mit teszek e téren? Évek óta járom a szerkesztőségeket, személyesen keresem meg az írókat, költőket — a mai napig eredménytelenül. Szerintem nem a színházzal, hanem a színházszemléletünkkel van baj.

8. Kevés főiskolát végzett színészünk van. Sajnos, a rendszeres utánpótlás képzés problémája csak most kezd megoldódni. Legalábbis ígéretet kaptunk rá. Ha belegondolok, hogy huszonöt év alatt ha csak évente két növendékünk végzett volna a színművészeim, akkor ma már a népművelési intézeteinkben is színművészeti főiskolát végzett szakembereink lennének. Ez nem maximalizmus. Ez a minimum. Szlovák kollégáim közül sem lett mindegyik színész. A művészethez értő szakemberek lettek belőlük. Tisztelem és becsülöm azokat a kollégáimat, akik önműveléssel fejlődtek és váltak színházunk pilléreivé. Ha ők nem lettek volna, ma nem lenne magyar színházunk. Mindössze néhányan vagyunk csak, akik főiskolát végeztek. Ebből az is következik, hogy a felkészültség kérdése szinte napirendi kérdés a színházon belül. A vezetés —