Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Szigeti László: A színház mindannyiunké (Beszélgetés a Magyar Területi Színház rendezőivel)
mind anyagi, mind erkölcsi téren — sok mindent megad a szakmai fejlődéshez. Mi tagadás, van rá eset, hogy a rendezői szándék falb-A ütközik valahol a színész agyában, ahogy Örkény mondaná. De én azt hiszem, hogy ezzel nemcsak mi vagyunk így. 9. A színház és a közönség viszonya szerintem jó. A nézők szeretik a színházat, sőt nagyon is szeretik. Akkor is elmennek színházba, ha rossz az előadás. Nem tudom, van-e rá példa, hogy a közönség nálunk megbuktatott volna valamilyen darabot. Kár. Néha megérdemelnénk. Mert első fokon ez is a szeretet egyik formája. Rosz- szabb a helyzet a kritikával. Pontosabban: a kritikusokkal. Nem hiszem azonban, hogy létezik a világon színház, ahol ez a probléma ne lenne „probléma”. Szerintem a színháznak akkor van igaza, ha tudja és látja, hogy a kritikus felkészületlenül jön az előadásra. A darabot sem olvasva, a kort sem ismerve többezer ember előtt mond bírálatot, egyetlen benyomás, impresszió alapján. Ez egyébként valóban probléma. Sok olyan érettségizett újságírónk van, akik szakmailag képzett embereket okítanak, oktatnak ki. De minek alapján? Ez a kérdés egyik oldala. De nincs igaza a színháznak akkor, amikor jogos bírálaton háborodik fel, főleg a közönségre és a sok fáradozásra hivatkozva. A kritikának nem feltétlenül feladata a dicséret. A kritikus nem a színház állományában van, nem a színház szempontjából fogalmaz. Ha őszinte és objektív, még ha a véleménye nem a legkedvezőbb is, meg kell szívlelni. Ha hiszünk a kritikus színházszeretetében, ebben pedig feltétel nélkül hinnünk kellene, akkor annál inkább. Másként ugyanis nem szabadna bírálatot írnia. Ha tehát valaki az előadás sikeréért szurkol és előszeretettel ül be a nézőtérre, és annak ellenére sem tetszik neki az előadás, akkor mérlegelnünk és méltányolnunk kell véleményét. A csehszlovákiai magyar színházi légkör szerintem elég zavaros. Hiányolom az alkotói szellemet, kissé színházon belül is, a színházon kívül pedig végképp. Az íróink alig járnak színházba, nem ismerik kívülről, se belülről. A szerkesztőkről, újságírókról, közéleti személyiségekről már nem is beszélek. Csak akkor látják a MATESZ előadásait, ha Pozsonyban szerepel a színház, és akko-r is csak úgy, ha az igazgató az asztalukra teszi a szabadjegyet. Gyakran még akkor sem. Nálunk egy-egy bemutató nem esemény. Valamikor talán az volt. Az első — a Tűzkeresztség. Pedig egy színházi bemutatónak eseményszámba kellene mennie, huszonöt év után is, akár Kassán, akár Komáromban, akár Gömörhorkán kerül rá sor. A színház nemcsak a színházban dolgozóké. Mindannyiunké. TAKÄTS EMÖD 1. Rendezői munkámban is sokszor hasznomra vannak színészi tapasztalataim, mert tudom, meddig mehetek el és mit követelhetek meg a színésztől. A másik nagyon fontos dolog a belső színpadi, a színésztéri látásmód. Mivel színész voltam magam is, ugyanúgy érzem a színész terét, mint ő, s a vele való kapcsolatteremtésem is sokkal egyszerűbb. Függetlenül azonban színészi múltamtól, minden darabbal mást akartam mondani a közönségnek. Mindegyiket másképpen rendeztem és rendezhettem meg. Hogy mit hangsúlyozok meg egy-egy darabban, az tőlem függ, mint ahogy az is, hogy melyik eszmei vonulatával szólok a közönséghez. Ez számomra nem formai és nem tartalmi kérdés. Érdekel a társadalom, amelyben élek, és teljes mértékben felelősséget érzek iránta. Most, hogy beszélgetünk, még a tizedik darab rendezésénél sem tartok. Sajnos, nem vagyok mindig meggyőződve arról, hogy megértenek, de mindig szeretném megtalálni azokat a mozzanatokat, amelyek az értetlenséget kiváltották. Az ilyen analízisekhez a főiskolai tanulmányaim is nagyban hozzásegítettek. És még sok mindenhez, természetesen. 2. Erről csak annyit mondhatok, hogy annak a kilenc szerzőnek a darabját, amelyeket eddig megrendeztem, én akartam megrendezni. Ha nem is mindegyiket én ajánlottam föl a bemutatásra, ha nem is én vittem a színház vezetőségéhez, a felkínált szerzők nekem megfeleltek, azaz elfogadtam őket.
