Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Szigeti László: A színház mindannyiunké (Beszélgetés a Magyar Területi Színház rendezőivel)

hogy naponta kell igazodnunk a különböző játékterekhez, a különböző műszaki lehetőségekhez, a különböző akusztikához és szinte a helységenként változó, mégis másféle igényű közönséghez, nem tudunk változtatni, de nem is kell. A fő kérdés az, hogy az adott közegben melyik az a stilus, amely — megőrizve a színházi élményszerűséget

— a legnagyobb erővel képes hatni. Ügy vélem, hogy ennek a célnak olyasféle színház felelne meg a legjobban, amely tőkét képes kovácsolni az állandó kőszínház hiányából, vagyis eleve nem számol még azokkal a lehetőségekkel sem, melyeket a komáromi illetve kassai színháztermek nyújtanak. Ez elsősorban szcenikai feladat, hiszen ebben az esetben a játéktér megtervezése válik elsődlegessé. Ilyen változó színpadokon többféle stílus is elképzelhető. És ha mégis vallanom kellene arról, hogy ilyen körülmények között milyen színjátszás állna hozzám a legközelebb, azt az alábbi pontokban foglalnám össze:

1. elkötelezettség a szocialista eszmék mellett;

2. maximális alkalmazkodás a különböző színpadi viszonyokhoz, a színészek személyi varázsának előtérbe helyezése;

3. teljes képzeletszerűség az előadás vizuális tényezőiben, azok méreteiben;

4. a lehető legközvetlenebb kapcsolat a nézővel. Ahol csak lehet, eltüntetni a nézőteret és a színpadot elválasztó fizikai és eszmei akadályokat;

5. olyasféle játékstílus kialakítása, amelyben a színészek nem bújnak el nagy maszkok vagy kosztümök mögé és ahol nincsenek kulisszatitkok.

Mindebben természetesen nincs semmi új. Ilyesfajta színjátszás volt is, van is sok helyen. A lényeg az, hogy a mi körülményeink között a teljes kibontakozásnak kerékkötője a rossz értelemben vett kőszínházi konvenció. És ha a színjátszás legdemokratikusabb hagyományaihoz csatlakozunk, akkor nem árt, ha szemügyre vesszük azt is, hogy mi az, ami a sikeres és színházi élményt nyújtó tájolás során felhasználható a kőszínházi hagyományokból, és mi az, ami fölösleges. Persze, leírni mindezt sokkal könnyebb, mint megvalósítani, hiszen színházi hálózatunk a „megőrizve továbbfejlesztő” kőszínházakra épül. Ilyen esetben bizonyos stílusváltoztatás gazdasági-szervezési problémákat is érint. A vitákat és a nehézségeket azonban így is vállalni kell, hiszen arról van szó, hogy egy intézmény — sajátos küldetésének megfelelve — hogyan tudná még jobban végezni munkáját.

BEKE SÁNDOR

1. A színház mindig bennem élt. Amikor 1954-ben fölkerültem Pozsonyba a Duna utcai tanítóképzőbe, az volt az első dolgom, hogy megkerestem a Déryné Színkör tagjait — játszani, szerepelni akartam. Gyenge szlovák tudásommal pár nap múlva már a Hviezdoslav Színházban ültem, ahol Leonov: Az aranyhintó című poémáját láttam, későbbi szeretett tanárom, Janko Borodáč rendezésében. Vonzott a művészet, vonzott a színház és a költészet is. Az 1958-ban Komáromban megrendezett III. Országos Szavalóverseny hozta meg a végső fordulatot az életemben, amelynek abszolút győztese lettem. Itt figyelt fel rám Fellegi István, a MATESZ akkori igazgatója. Azt tanácsolta, hogy jelentkezzenek a színművészeti főiskolára. És én jelentkeztem. Dicsértek, tapsoltak, szerettek, de nem vettek föl. Az elutasítás oka: rossz szlovák kiejtésem. Igazuk volt. Pocsékul beszéltem szlovákul. Színpadra nem felelhetett meg. Később mégis ez az elutasítás nyitotta meg az utat sokunk előtt. Fellegi remek diplomata volt. Az elutasítással a felsőbb szervekhez fordult és magyarázatát kérte, hogy miért keli egy magyar színházhoz készülő színésznek hibátlanul, színpadképesen bírni a szlovák nyelvet? Ekkor született az a döntés, hogy heti két magyar színpadi beszédórával a MAIESZ számára is képeznek színészeket a bratislavaí főiskolán. így került az első hármas — Tbirring Viola, Gálán Géza és én, majd később Dráfi Mátyás is — a főiskolára. Én már egy évvel korábban a színházhoz kerültem, s játszottam is Dobozy Imre: Szélvihar című drámájában. A főiskolán otthon éreztük magunkat, nagyon emberséges és tehetséges évfolyamtársaink voltak, olyanok, mint Turzonová, Vášá- ryová stb. Végül is annyira megtanultuk a szlovák nyelvet, hogy az iskolának nem kellett szégyenkeznie miattunk. Vizsgaelőadásunkkal 180 nap alatt a Föld körül) eljutottunk Pármába is. A főiskola után visszakerültem Komáromba, ahol Nezval: Manón