Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Szigeti László: A színház mindannyiunké (Beszélgetés a Magyar Területi Színház rendezőivel)

Lescaü-jában Des Grieux lovagot alakítottam. A szerepen kívül főleg Pavel Rimský rendező munkája maradt feledhetetlen a számomra. Színészi pályám ezzel véget is ért. Hogy mi juttatott el a rendezésig? Talán az ösztöneim, talán a tudatosság, talán u sikerélmény. Nem tudom. Utólag nehéz ezt pontosan meghatározni. Az viszont bizonyos, hogy már másodéves főiskolás koromban is élt bennem a rendező. Igaz, egyelőre csak embrionális állapotban. Minden különösebb biztatás nélkül összeállítást készítettem Korunk és költészetünk címen csehszlovákiai magyar költők verseiből. A teljesség igényével láttam munkához. Senkit sem akartam kihagyni. Ma már megmosolyogtató, de 32 költőnk versei szerepeltek a műsorban, sőt a bemutatóra is eljött mindenki, Tőzsért kivéve, aki akkor éppen katona volt. A vállalkozáshoz a CSEMA- DOK adott helyiséget. Tomboló sikert arattunk. Az érthetőség kedvéért, de a tényszerűiig miatt is kénytelen vagyok erről részletesebben szólni. Ez a produkció lett ugyanis a későbbi irodalmi színpadi mozgalmunk alapja. A művekben ekkor már négyen szerepeltünk főiskolások: Thirring Viola, Gálán Géza, Dráfi Mátyás és én. Csatlakozott még hozzánk Kopasz Csilla is, Varga Sándor világított, Kiss József pedig a képeket vetítette. A műsor irodalmi színpadi képi és hangulati megfogalmazásban került bemutatásra. Tehát egy olyan igénnyel készült, ami a későbbi irodalmi színpadi mozgalmunkat is jellemezte. Minderre 1961 tavaszán (vagy 60 tavaszán?) került sor és ősszel már „megrendelőnk” is akadt. Emlékezzünk címmel a CSEMADOK KB felkérésére, az októberi forradalom tiszteletére szovjet költők verseiből készítettük el új irodalmi színpadi bemutatónkat. Az itt használt különböző méretű és színű idomaink, amikot a térképzéshez használtunk, azóta is föl-fölbukkannak a komáromi Jókai-napokon. És mindez nemcsak azért érdekes, mert ekkor már végképp eldöntöttem, hogy rendező leszek, hanem azért is, mert kevesen tudták, hogy könyörögve, fenyegetve, dacoskodva és csaknem erőszakkal tudtuk csak elérni azt, hogy sorolják be előadásunkat a Jókai-napok műsorára. Igaz, lelkes támogatónk is akadt. Gyurcsó Pista bácsinak ma se tudok elég hálás lenni azért, hogy mellénk állt. A bemutató után dicséretek és bírálatok szédítő zuhataga ért bennünket, s végül is annyit elértünk, hogy a következő évben, ha valaki hasonló műsorral jelentkezik, szerepelhessen a seregszemlén. Példánkra a nagymegyeriek, a lévaiak és az ipolyságiak jelentkeztek, a következő években aztán egyre többen és többen, mígnem mozgalommá terebélyesedett. Azóta vannak irodalmi színpadi fesztiváljaink. Hogy ezért harcolni kellett, és hogy miért kellett, máig sem értem.

Az, hogy rendező lesz valakiből, szerintem nem elhatározás, hanem látás- és gondolkodásmód kérdése. Az a képesség, hogy valaki egybe tudja fogni a darabból kisugárzó gondolatokat. Hogy valaki érezze a darab színpadi és zenei hangulatát és azokat a rejtett üzeneteket, amelyeket csak az érzékeny, a túlfinomult idegzetű emberek képesek felfogni. Nem hiszem azonban, hogy rendezői kísérletező kedvemre valamilyen hatással lehet a színészmúltam. Ha csak annyiban nem, hogy kevésbé hiszem el a színésznek egy adott feladat nehezen megoldhatóságát. A színészből lett rendezők szerintem kissé könyörtelenebbek, igényesebbek a színésszel szemben. Divatos szóhasználattal élve, leginkább mi vagyunk képesek arra, hogy felszínre hozzuk a színészekben levő rejtett tartalékokat. Másfelől mint színész eléggé ismerem a szakmai sablonokat, ezért mindig mást kívánok. Elképzelhető, hogy ez a konok igény szül annyi

— a kritikusok szerint mindig újat hozó — rendezői és színészi eredményt.

2. A drtanaturgi munkakört nehéz hiánytalanul betölteni. Sokan megpróbálták már; egyebek közt Bábi Tibor, Klimits Lajos, Mačugová Gizela, Melichárek Jana, Szuchy Emil, Dávid Teréz, Siposs Jenő, a Thália Színpad megalakulásakor Gál Sándor, jelenleg pndig Kmeczkó Mihály a színház dramaturgja. Mindegyikük külön történet. Volt, akinek a színház nem felelt meg, de volt olyan is, aki a színháznak nem volt megfelelő. De most nem is ez az érdekes. A színházat sem akarom védeni, de mi, belső emberek is csak ritkán éreztük megoldottnak ezt a problémát. Én a legfőbb hiányosságot abban láttam és látom, hogy az említettek közül alig volt meg néhánynak a széles látóköre, drámai és színháztörténeti ismeretei, amelyek ennek a munkakörnek a betöltéséhez elengedhetetlenek. A legtöbbjükből hiányzott a kapcsolatteremtés szorgalma, a képesség az új művek és írók fölfedezésére, fölkutatására. Más esetekben meg a kellő esztétikai mércével, pontosabban az igényességgel volt baj, s így gyakran estünk abba a hibába, hogy irodalmilag gyenge és vitatható műveket tűztünk műsorra.