Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Szigeti László: A színház mindannyiunké (Beszélgetés a Magyar Területi Színház rendezőivel)
a színészi és rendezői érettség mai fokán álló színházunk még kecsegtetőbb esélyekkel fogja ezt a feladatát is teljesíteni. 7. Ha a felsorolt klasszikus szerzők darabjaihoz viszonyítom a kortárs művek átlagos színvonalát, bemutatásuk csakugyan kompromisszumnak tűnik. Igaz, hogy az ilyen összehasonlításoknak nincs értelme, mivel a színház ma már rendelkezik mindazokkal a kifejező eszközökkel, melyek segítségével egy irodalmilag gyengébb alkotásból is produkálhat színvonalas előadást. Miért nincs több és jobb hazai magyar dráma? A válasz tanulmányt igényelne és ez a rövidre méretezett interjú aligha teszi lehetővé, hogy itt mondjam el mindazt, amit e kérdéssel kapcsolatban tudok és gondolok. Miért nincs... Talán azért, mert az írók nem „szorulnak” rá a drámaírásra? Vagy azért, mert a színháznak a szerzői jogdíjon kívül sohasem voltak egyéb anyagi eszközei drámaírásunk noszogatására? Vagy talán azért, mert mindeddig nem volt a színháznak a drámaírásunk fölött bábáskodó dramaturgja? Ezek miatt is. Az eltelt huszonöt év alatt többen is „megvillantak” nálunk a dramaturgi munkakörben, de el is mentek nyomban, még mielőtt a munkához szükséges tapasztalatokat megszerezhették volna. A színház mostani dramaturgja nagyon komolyan veszi ezt a munkát. A napi dramaturgiai teendők ellátása mellett jelenleg a szükséges ismeretek megszerzése és a helyzet fölmérése a legfőbb gondja. A szerzőkkel való eddigi kapcsolatainknak két fontos tanulságát fogalmaztuk meg: a) A színház elvárhatja a szerzőjétől, hogy levonva az együttműködés pozitív tapasztalatait, a következő darabját már jobban írja meg. Sajnos, ez nem mindig történt így. b) A színház dramaturgiája és rendezői adhatnak tanácsot arra nézve, hogyan kell a drámát építeni, de helyes szemléletet senkinek sem kölcsönözhetnek. A Népművelési Intézet közelmúltban meghirdetett pályázatára beküldött darabok nagy száma már jelzi a műfaj iránti érdeklődést és minőségi változást sejtet. Rendezői munkám nagyon érdekes részének tartom a szerzőkkel való együttműködést. Jóleső érzésekkel gondolok vissza Egri Viktorral, Dávid Terézzel, Lovicsek Bélával és Szabó Bélával — darabjaik sikeréért — folytatott közös küzdelmeinkre. A mai darabokhoz való pozitív hozzáállásom a társulatban közismert. Időmhöz és képességeimhez mérten kész vagyok mindent megtenni azért, hogy színházunkban a fiatal drámaírók támogatása ne csak egy szempont legyen a sok közül, hanem olyan munka, amelyben a nézők igényeinek kielégítése mellett az előadást létrehozó társulat szellemi igényel is kielégülést nyerjenek. 8. Színészeink helyzete nem valami rózsás. Fizetésük viszonylag alacsony. A fel- építményi szféra minden szektorában rendeződtek már a bérek, a művelődésügyben dolgozóké még nem. Ennek ellenére a szlovák színházak művészei a rádióban, a tévében és a filmben való gyakoribb szereplési lehetőségeiknek köszönhetően jobban megtalálják a számításaikat. A mi színészeink általában a fizetésükre vannak utalva. Ha garázst építünk és egy kőműves munkáját vesszük igénybe, ő harminc koronás órabéren alul nem jön el. Ha a színészt szavalni hívják és megkéri az őt megillető honoráriumot, gyakran furcsán néznek rá. Azt is meg kell említenem, hogy mozgási lehetőségeik korlátozottak. A színész nagyon gyakran elkívánkozik, más színházak, más rendezők és más partnerek vonzásába kerül, ami gyakran előmozdítja további fejlődését. Színészeink kifejező eszközei realisztikusak, ami persze elég sok lehetőséget rejt magában. Azt azonban mégsem hiszem, hogy szívesen vennék, ha valamelyik rendező kitalálná, hogy ezentúl fejtetőre állva kell játszaniuk. Rendezői munkámban az adott lehetőségek maximális határa mindig szerepet játszott. És ez érvényes a színészekkel való munkámra is. A bábszínházát csak a bábszínházban szeretem, és dühít, ha a rendezők akarják átvenni a színészek szerepét. 9. Alapvető szándékom, hogy az általam rendezett előadásokkal korunk problémájához szóljak hozzá. Főleg azokra a problémákra gondolok, amelyek közvetlen környezetünkben merülnek föl, amelyek át- meg átszövik az itteni emberek mindennapi életét, s adott esetekben eltorzítják az emberi kapcsolatokat, felfokozzák az önzést és a közönyt. Annak eldöntése, hogy módszereim mennyiben felelnek meg a kitűzött célnak, kritikusaink feladata. A Magyar Területi Színház sajátos küldetésénél fogva a népszínházak közé tartozik, hiszen a színházművészetet úgyszólván a házhoz szállítja. Rendezői hitvallás megfogalmazása manapság csak helyzetünk még alaposabb elemzésére épülhet. Azon a tényen,
