Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Dávid Teréz: Egy lány rossz útra tér

Odakint sötét köpönyegébe burkolózott az este, ,a villanylámpák sárga gombként sorakoztak a derekára, szembeszállva a gyilkos erejű széllel, magamat kicsit hősnek, kicsit áldozatnak képzelve, indultam el a kávéházba... Szabinától hallottam, hogy minden ott kezdődik. Szabina pedig tudta, sokkal jobban tudta, mint bárki más. A különös nevű asszonnyal az ügyvédi irodában ismerkedtem meg, ahol két évig „zongoráztam” egy írógépen. Valamelyik perbein tanúként idéztük be és miután az ügy sokáig húzódott, összebarátkoztunk, azaz Szabina pártfogásába vett és fanyar bölcselkedéseivel tömte tele a fejem, melyek szerint csak akkor leszek tökéletesen kiegyensúlyozott, amikor már minden mindegy lesz nekem. Addig azonban — úgy mondta Szabina — még hosszú és göröngyös utat kell simára taposnom és azt nem lehet elég korán elkezdeni. Nem érteltem ezt a filozófiát, de ragaszkodtam a nőhöz, aki számomra a nagyvilágot jelentette.

Senki sem tudta, Szabina honnan sodródott városunkba, de hat-hét idegen nyelvet beszélt tökéletesen. Bőröndjeit tíz ország szállodáinak címkéje díszítette. Hosszú szipkából a legdrágább cigarettákat szívta, töménytelen sok feketekávéját mindig ő maga fizette és bundái komoly értéket képviseltek. Ékszert nem viselt és a férfiakon, saját bevallása szerint, régen „túl” volt, de a sötétkék árkok a szeme alatt viharos tapasztalatokról tanúskodtak. Harminc évvel lehetett idősebb nálam, de alakja megőrizte lányos vonalát. Kékesfekete haja középen elválasztva omlott vállára, félig lehúnyt pillái alól vízszínzöld szeme szúrósan figyelt és körmeit a lábán is vérvörösre festette, ami akkoriban még feltűnést keltett. Bőrének cigányos barna színét indián őseivel magyarázta. Ez azonban nem volt ellenőrizhető. Egyáltalán semmi sem volt ellenőrizhető Szabina körül. Bejelentőlapján foglalkozását úgy jelölte: „Magánzó”. Semmiesetre sem volt fiatal lánynak való társaság, de kétségtelenül nagyon érdekes asszony volt és indokoltan fordultam hozzá, hogy a sokat magyarázott boldogulás felé elindítson.

Amikor beléptem a cigarettafüsttől homályos helyiségbe, átvillant agyamon, hogy most tulajdonképpen anyámnak kellene segítenem a főzésben. De rögtön megnyugtattam magam, hogy úgy sem készül el semmi, mert anyám elvesztette a pénzt. . . „Tenyeremen hordom...” harsogott egy öblös férfihang, amikor Szabinát keresve körülnéztem, de alig tettem pár lépést, eszembe jutott, hogy egyik harisnyámon két- ujjnyl szélességben leszaladtak a szemek. Már otthon, öltözködés közben észrevettem, de anyám rongyos cipői és a Marika korgó gyomrocskája mellett jelentéktelennek tűnt ez a fogyatékosság. A tükörüvegei bélelt, muzsikától zajos helyiségben mégis iszonyú bélyeggé, szörnyű szégyenné változott. Hamar anyám dermedt ujjaira gondoltam, mert nehéz helyzetekben mindig bátorító képekhez menekültem, magam elé idéztem szegénységünket, amitől düh és dac töltött el, kihúztam tehát magam és gőgösen, felszegett fejjel haladtam tovább az asztalok között. De lépéseim ekkor már a vesztőhely felé haladó vértanú utolsó útjára emlékeztettek. A legközelebbi szabad asztalhoz sietve letelepedtem, mert azt hittem, minden szem az én rongyos harisnyámat figyeli, holott Tónin kívül senki sem vett észre.

„Újságos” Tóni osztálytársam volt, amíg az apja, egy állásából elbocsátott bútorgyári asztalos, nem nyitotta magára a gázcsapot. A komoly és megbízható Tóninak én voltam az egyedüli „gyengéje”. Csokoládés kúpokkal vendégelt meg, ha Szabina társaságában néha betértem a kávéházba, de én megelégedtem a kávégőz illatával, a nyomdafesték- szagú friss képeslapokkal. A süteményt mindig Marikának vittem. Ekkor is elém tette rögtön a Színházi Élet legfrisebb számát, és én elmerültem a hirdetések között.

— „Keresek csinos, elegáns úrilányt, akivel szórakozásaimat megosztanám” ... „Keresek fiatal, elvált asszonyt, akivel késő délutáni időmet kellemesen eltölteném”. ... „,Jól szituált fiatalember kísérője lenne feltétlen elegáns, csinos úrilánynak” ... Meg aztán „Fesse mindig nevetve a száját, gondoljon arra, hogy a száj a szem után arcának legkifejezőbb része. Nézze meg a híres filmsztárok ajkait, milyen gonddal kezelik és teszik kifejezővé...” Elővettem zsebtükrömet és festeni kezdtem a számat. De valahogy nem sikerült. Olyan voltam a tükörben, mint egy szomorú bohóc. Az utasításhoz híven nevetést mímeltem... fesse mindig nevetve a száját... de vigyorogva is bohócnak láttam magam. Már-már sírva fakadok, ha valaki meg nem érinti a vállamat. A megváltó, a megértő, a mindentudó Szabina volt. Mondta, belépésemkor integetett felém, de nem vettem őt észre. Sietve táskámba csúsztattam