Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Dávid Teréz: Egy lány rossz útra tér

a csokoládés kúpot és a Szabina asztalához mentünk, ahol már ült, három férfi. Az újdonsült költő, akit főszerkesztője nemrégen emelt ki egy nőfodrászat sampongőzébői és néhány versét közölve, új Adynak hirdetett. A másikat, egy sovány, magas brillan- tinszagú úrifiút, láthatólag Szabina hervadó bájai érdekelték. A harmadik ember egy kereskedelmi utazó volt, a borosüvegek az ő számlájára sorakoztak az asztalon. A pincérek igazgató úrnak szólították, ez azonban nem jelentett semmit, mert a doktor úr, igazgató úr megszólítás kijárt akkoriban tekintet nélkül bárkinek a fogyasztott italok mennyisége szerint. Szabina helyet mutatott, azután italt töltöttek nekem is. Utáltam a bort, de restelltem bevallani, felemeltem tehát poharamat és koccintottunk. Az „igazgató úr” válópere kimondását ünnepelte és volt felesége intim szokásait szellőztette. Később egy ismert nagyiparos feleségéről beszélt, nem kevésbé vaskosan. Nekem ismét eszembe jutott a lopott fa és úgy éreztem, hogy a pálya, amire készülök, nem olyan egyszerű. Az a megoldás is átvillant az agyamon, hogy az igazgató úr feleségül vehetne, hiszen épp most vált el... Álomképekben ringatóztam ... láttam magam fehér menyasszonyi ruhában, fejemen mirtuszkoszorú ... egy hosszú asztal csemegéktől roskadozik ... Láttam családomat is. amint dúskálnak a javakban. Ettől a látomástól kicsit megnyugodtam és türelmesebben viseltem szomszédom szellemeskedését, miközben egyre ürítettem a poharakat. Anyám varrógépének berregése ekkor már egyre messzebbről hallatszott, apám lábai is mintha egy másik világban himbálóztak volna. Az új „Ady” elszavalta egyik erotikus versét, s míg Szabina a zsíros hajúval incselkedett, a Tóni arca, elmosódva, szintén ott keringett körülöttem.

Mintha repült volna az idő, olyan rövidnek tűnt az éjszaka. A főpincér az asztalunkhoz lépett és kijelentette, hogy záróra van. Az „igazgató úr” erre megragadott egy borosüveget, hogy a tükörbe vágja. Talán nem is annyira a fenyegetőzésnek, mint a meglobogtatott bankónak volt bűvös ereje; a zárórát meghosszabbították és még két üveg bort tettek az asztalunkra. A kávéház közben kiürült. Tóni arcát is hiába kerestem. A zenekar pakolt, csak a prímás telepedett asztalunkhoz és kóstolgatott a borunk-, ból. Az „igazgató úr” teliesen elázva fülembe húzatta kedvenc dalát, hogy „Lesz maga juszt is az enyém ...” — Émelygett a gyomrom. Nem tudtam, hogy az elfogyasztott ital mennyiségétől-e, vagy az éhségtől... A főúr készségesen töltögetett tovább. Az igazgatóba mintha ördög bújt volna, a társasághoz fordulva felkiáltott: „Jókedvem van, lehet keresni! ... öt koronát fizetek minden pohárért, amit még az egészségemre kiisztok...!”

Pillanatnyi csend támadt, azt hittem, Szabina hamutartót vág a fejéhez, de azután csak elhúzta a száját és franciául mondott valamit, ami nagy tetszést aratott, mert az igazgató űr felröhögött. A költő kijelentette, hogy indul a versenyben, a prímás tusst húzott és mindnyájan felemelték poharukat. Agyamban villámgyorsan cikáztak a számok. Hat pohár borért harminc koronát lehet kapni. Tízért otvenet, éppen kétszer annyit, amennyit anyám a Kmettyné ruhájáért kap, ötször annyit, amennyit apám egy nap alatt keresne, ha elindulna fényképnagyítási megrendeléseket gyűjteni, éppen any- nyit, amennyi félhavi fizetésem volt az ügyvédi irodában. Mindezt átgondoltam és kijelentettem, hogy beszállok a versenybe. Az igazgató úrnak tetszett a tréfa. Lelki szemem előtt lassacskán eltűnt a mirtuszkoszorú, a fehér ruha ... a hosszú asztal, a fényes esküvő. .. már csak az üres fáskamrát láttam, a hitelbe vásárolt füstölt halakat, anyám vizes harisnyáját és apám himbálózó lábait. Nem tudtam pontosan, mennyi idő telt el, de arra még emlékszem, hogy elébem tettek az asztalra ötven koronát. Mikor kézitáskámba becsúsztattam a pénzt, szégyenkeztem kicsit, de hamar megnyugodtam, mert sokkal rosszabbra szántam el magam, amikor hazulról elindultam. Nem buktam el, de éreztem, hogy nem történt velem sokkal kevesebb. Ismét megerőltettem magam, hogy anyám hidegtől gémberedett ujjait lássam magam előtt, azután sokáig nem tudtam semmiről ... Az udvaron tértem magamhoz. Szabina állt mellettem és az első szó, amit felfogtam, az volt, hogy szamár vagyok, és hogy ilyesmiket nem szabad csinálni.

Enyhülőben volt az októberi szél, hópelyhek hulldogáltak a levegőben, s az én agyamban egyre csak számok forogtak... egy szekér fa, egy pár hócipő, két füstölt hal ára... és rengeteg, rengeteg krumpli.

Aztán visszamentünk a társasághoz. Az asztalról időközben eltűntek a borosüvegek. Helyükön forró feketekávé gőzölgött. A férfiak csendben várakoztak. Különös csend