Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Dávid Teréz: Egy lány rossz útra tér
— kérdezte Juci. Anyám szemében egy pillanatra felvillant a reménysugár, de kialudt hamar. Belecsavartam a zsebkendőmbe, hogy el ne veszítsem... Újra villant a szeme: — Hol a zsebkendőm? Másodszor is átkutatták a kabátot. Mikor néhányszor megismételtük ezt a műveletet, anyánk végigsimította homlokát és elnézett valahová a messziségbe. Mintha tekintetével a szoba falán túl keresgélne. — Igen — mondta —, igen! Jeges eső hullt odakint, arcomba csapta a szél, elövettem a zsebkendőmet és a szám elé tartottam... Hirtelen szinte elfogyott a levegő a szobában. Egyikünk sem szólt, de mindnyájan restellkedtünk valamiért. Én rácsuktam bukott hősnőm kínjára a füzet fedelét és szótlanul néztem amint anyám reszkető kézzel huzigálja lábára a vizes harisnyát. — Hová készül, anyu? — kérdezte Juci. — Megyek, megkeresem ... — Ebben a vizes harisnyában? — Hát mit csináljak? — Ügy sem találja már meg. Fúj a szél... az eső sem szűnik. — Legfeljebb ma nem vacsorázunk- — vigasztalt minket Marika. — Vacsorázunk! — így Juci. — Zsupnyik ad nekem hitelbe is. — Már tegnap sem adott.. . Juci szó nélkül levette vállamról a kendőt és kiszaladt. Mire a növényzsírral, krumplival és két darab füstölt hallal visszaérkezett, már egyikünknek sem volt étvágya. Inkább azon mesterkedtünk, hogy megmagyarázzuk anyánknak a veszteség csekélységét. Apám a legszebb paripájára ült. Volt ugyanis egy ötlete: ócska üveglemezekről, amelyeket egy fényképész ismerősétől kapott ingyen, lemosta a zselatin réteget, képeslapokat vásárolt, melyeket színes papírcsíkokkal az üveglap és egy papírdeszka közé foglalta, és az így készült falidíszekkel kiállni akart a heti piacra. Kiszámította, hogyha minden sikerül és az „isten is úgy akarja”, néhány éven belül vagyonra tehet szert. Persze, előbb valahonnan pár koronát kell keríteni képeslapokra. Anyánk szerint a terv éppen ezért kersztülvihetetlen. Viszont megkérdezte, hogy ha az a fényképész olyan kedves és segíteni akar, akkor miért nem küldi apámat falura fényképnagyítási megrendedéseket gyűjteni. Anyám, állítólag, már hallott arról, hogy ilyen gyűjtésekből valaki sarokházat vett. Mire apám azt válaszolta, hogy mihelyt lesz útiköltségre pénze, elindul. Idővel talán rá is találnak a meggazdagodás felé vezető útra, ha Juci nem jelenti be, hogy hiába hozott krumplit, fát nem kapott. Ekkor aztán mindnyájan nevetni kezdtünk. Én görcsösen, hideglelősen, anyám könnyeivel viaskodva, csak Marika visított fel rémülten. — Ne nevessetek! Nem akarom, hogy nevessetek... — Miért ne nevessünk, kislányom? — szorította őt magához édesanyám. — Hát nem vicces az élet? — Nem vicces — felelte Marika halkan. — Nem vicces. Én éhes vagyok... Anyánk erre rögtön elkomolyodott, arcáról eltűnt a mosoly, a kétségbeesés, visszanyerte határozottságát is, amiből oly sokszor merítettünk bátorságot nehéz napokban, és azt mondta: — Ne féljetek, amíg engem láttok...! — Azután ő vette magára a kendőt, és kiment. Öt perc sem múlhatott el, nagy kosár tűzifával tért vissza. — Honnan hozta, anyu? — kíváncsiskodott Juci. Anyánk arca megkeményedett és csak röviden válaszolt. — Onnan, ahol volt... — Ekkor aztán én is felálltam, fogtam a kosarat és szó nélkül kimentem. Az ürességtől tátongó fáskamrában nem kellett sokáig keresgélnem a deszkát, amit anyám a szomszédos fakereskedő kamrájának közös válaszfaláról elmozdított. Kétszer annyit raktam a kosárba, mint amennyit anyánk bevitt, mintha a bűnhődésből is nagyobb részt igényelnék, ha egyszer számadásra kerülne a sor. Azután kimenő ruhámba öltöztem és kijelentettem, hogy megyek. — Ilyen időben? — szörnyülködött apám .. . — Vacsora nélkül? — érdeklődött Marika. Anyám csak annyit kérdezett: — Miért? — Vállamat vonogattam. Veresen izzott a vaskályha, amikor elhagytam a lakást. Ezen az estén határoztam el, hogy rossz útra térek.
