Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Dávid Teréz: Egy lány rossz útra tér

a „fertőt”, amibe körülményei sodorják, a harmadik emeleti ablakból leveti magát az utca kövezetére. Bizonyára gyönyörű könyv lett volna, ha túljutok az első fejezeten, de töredelmesen bevallom — sem tapasztalataimból, sem tehetségemből — erre a munkára több nem futotta, ezért szép kalligrafikus betűkkel írásomat mindig élőiről kezdtem, azt remélve, hogy végül mégis csak eligazodom a magam teremtette útvesztőben. Éppen azt a drámai fejezetet másoltam, amelyben bősnőm gyalog nekivág az enyhe februárvégi éjszakának, amikor nyílt az ajtó és hazaérkezett anyám. Ajka kék, arca piros volt a hidegtől, gémberedett ujjaival alig bírta kigombolni kabátját, egyenesen a vaskályhához tartott és átölelte. „Hol a forró víz?” — kérdezte. Apám a kályha felső részébe illesztett rekeszből kihúzott egy langyos vízzel teli fazekat, mert a konyhaasztal forgácsaiból támadt meleg nem volt elegendő a víz felforralásához. Anyám pillanatok alatt felmérte a helyzetet és miközben dermedt lábáról átnedvesedett cipőjét, harisnyáját húzogatta —, rendelkezett. — Jucikám, — mondta a húgomnak —, vedd ki a kabátzsebemből a pénzt, amit hoztam és menjetek Marikával Zsup- nyikhoz. Hozzatok öt kiló fát, három kiló krumplit, egy liter tejet és egy Cerest. — Marika könyörgésére két darab füstölt halat is megszavazott. — Be kell osztani a pénzt, gyerekek — magyarázta —, mert még gombot és övszalagot kell vásárolnom a Kmettyné ruhájához. De abból a pénzből, amit kápok érte, veszünk . .. sok mindent veszünk majd ... Te pedig, fiam — fordult apánkhoz —, csinálj egy kis tüzet a konyhában, mert ezen a kályhán nem lehet vacsorát főzni. No, meg... „őt” nem akarom zavarni... „Öt” én voltam, aki összeráncolt homlokkal, fontoskodó elmélyedéssel törtem a bozótot a „parnasszus” felé. Testvéreim keresni kezdték anyám zsebeiben a pénzt, hogy teljesítsék a kapott parancsot, elmenjenek Zsupnyíkhoz, akinél tűzifától kezdve ruhára való kartonig mindent árusítottak és akit az udvari bejáraton keresztül reggel öt órától éjjel tizenegyig mindig meg lehetett közelíteni. Apám sóhajtva fel- emelkedett székéről és mi nem tudhattuk, hogy sóhaját megzavart álmai után küldte-e, vagy anyám rongyos cipőjét látva forradalmi felbuzdulása tört utat ilyenformán melléből. Csak annyi mondott: — Miért nem vettél fel sárcipőt? — Anyám csodálkozva emelte rá tekintetét, a kérdést feleslegesnek tartotta, hiszen apám éppen olyan iól tudta, mint ő maga, hogy anyámnak nincsen sárcipője. Apám kétségbeesett tekintetét látva azonban hozzátette: — Ha befejezem a Kmettyné ruháját, veszek magamnak egy pár posztóval bélelt, meleg cipőt Bátyánál. — Apám erre rögtön megnyugodott és anyám csuromvizes, szakadozott félcipőjét gondosan kitömte újságpapírral. Apám sokkal rendszeretőbb volt, mint anyám.

Igen! Apám nagyon érdekes emberré válhatott volna, ha nem kuszálódnak össze álmai és nem fut állandóan versenyt a képzeletével. Míg anyámat súlyos feladatok elé állította az éleit, apám önmagának élt. Történeteit mindinkább magának ismételgette és ahogyan távolodott időben a múlttól, úgy fordult egyre sűrűbben, csodavárón az úristenhez; ha emberhez szólt, feleslegesen szólt, mint imént is anyám sárcipőjéről. Mi — gyerekek — ritkán adtunk neki választ, mint ahogy azt is megszoktuk lassacskán, hogy anyám az eljövendő munkadíjak vásárló erejét túlértékeli, és igyekeztünk ábrándjainkkal földközelben maradni. Illetve csak két húgom. Én, apámtól örökölt derűlátásommal, biztosra vettem, hogy fekete iskolafüzetbe rótt szálkás betűimmel nem döngetem hiábavalóan a halhatatlanság kapuit. írtam tehát elmélyedve a regényemet, amikor megszólalt Juci húgom: — Anyukám! Nem találok én ebben a kabátban egy árva fityinget sem. — Te sohasem találsz semmit — csattant fel türelmetlenül anyám. Ami nem volt igaz, mert Juci tizenhárom éves korához képest nagyon élelmes teremtés volt és a tanuláson kívül mindenben nagyon eredményesen szorgoskodott, de a pénzt ez alkalommal mégsem lelte. Anyám kikapta kezéből a kabátot, idegesen turkált a zsebeiben, bélését kiforgatta, végigtapogatta a felszegést is, testvéreim körülállták és minél türelmetlenebbül kutatott anyám a kabát zsebében, annál merevebben figyelték mozdulatait. Marika elfeledte felemelni leejtett játékát, Juci visszafojtotta lélegzetét, apám abbahagyta motoszkálását, én is eltávolodtam regényhősöm gondjaitól. Végül anyám szája szélén elmélyült a régen odafészkelődött, keserű vonás és mélyről fakadó tompasággal csak annyit mondott: — Hát akkor elvesztettem . ..

Mintha jeges hullám terjedt volna szét a szobában, egyszerre mindnyájan fázni kezdtünk. Én szorosabbra fogtam magamon a kendőt és Marika félénken megszólalt:

— Anyuka mindjárt a legrosszabbra gondol. — Biztosan odaadták anyukának a pénzt?