Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Dávid Teréz: Egy lány rossz útra tér

DÁVID TERÉZ

Egy lány rossz útra tér

Ezerkilencszázhuszonhatban korán állt be a tél. Már október végén szélvihar rázta, eső verte ablakunkat, míg mi anyánkra várakoztunk, aki munkát vitt haza egy megrendelőjének a város végére. Mielőtt elment, meghagyta, készítsünk forró vizet, mert ha megjön vacsorát főz. Értett ilyen csodatevésekhez a mi anyánk. Ültünk tehát és vártunk, hogy hoz húsz koronát, amiből fát, zsírt cukrot vásárolhatunk, amiből majd jóllakhatunk. Apánk a kályha mellett keresztbevetett lábát lóbálgatva, időnként megpiszkálgatta a hunyó parazsat és a szétvagdalt ócska konyhaasztal maradványaiból is dobott rá, mivel takarékoskodni kellett a fával, a pislákoló zsarátnok élesztgetése nem volt több számára Illúziónál, mint ahogy önáltatás apám egész élete.

Erdélyből jött anyám szülőföldjére, de az élelmes felvidéki kalmárnép között örökké idegen maradt, és amíg élt, elkallódott álmait siratta. Téli hófúvások idején a forró nyárról álmodott, amikor majd elküldi anyámat egy fürdőhelyre pihenni, míg nyáron hűvös, árnyékos helyeken, keresztbevetett lábát lóbálgatva, téli terveit szövögette, hogy miképpen lehetne a februári fagyokat teli fáskamrával, teli éléstárral, és jó meleg kabátokkal üdvözölni.

Nem szerettem apám keresztbevetett, örökké himbálózó lábát. Mindig elkaptam róluk a tekintetem, mert úgy éreztem, azoknak köszönhetjük, hogy a „jóisten” mint végrehajtó túl sok helyet foglal el életünkben. „... maid megsegít... bízzunk benne ... utat mutat, meggyógyít, rendezi szűnni nem akaró házbér hátralékunkat, eltereli ajtónk elől a végrehajtót, kifizeti esedékes villanyszámlánkat...” Általában ilyen, isten hez nem való, hétköznapi óhajok teljesítését kívántuk tőle. Utólag ugyan többnyire kiderült, apám álláspontja nem nélkülözött minden alapot, mert ha késedelemmel is, de végül minden adósságunkat kifizettük. Ám hogy a csoda inkább anyám erejét dicsérte, mintsem a „mindenható” körültekintő jóságát, apánk arról nem vett tudomást és mi erre sohasem hívtuk fel a figyelmét. Álmait is tiszteletben tartottuk, mert a gyakori családi perpatvarokból tudtuk, hogy komoly és ígéretes művészi tervekről mondott le a házasélet viharoktól tépázott „ligetéért”. Áldozatkészsége a gyakori fel- hánvtorgatásban azonban lassacskán elvesztette valódi értékét és végül ilyan közömbösen hagyott benünket, mint önfeláldozásának porosodó bizonyítéka fehérneműs szekrényünk fenekén, ahol kifakult szalaggal átkötözött levélcsomó és elhalt öcsém imakönyvben préselődő hajfürtjei mellett ott lapult apám pályadíjnyertes drámájának kézzel írott súgópéldánya Is, amely szerint feltételezhető, hogy ha apám tehetségére annak idején az „úristen” helyett élelmes édesanyám vigyáz, aligha kallódik el. Erről azonban sohasem beszélgettünk. Szerettük apámat minden gyengeségével, ábrándozásaihoz bólogattunk és ingerlékeny, elkeseredett édesanyánk kifakadásaitól minden esetben megvédelmeztük — noha anyánk volt a mi „istenünk”.

Nos, ezen a hideg őszi estén a mi „istenünk” bokáig érő sárban, esővel, viharral szembeszállva viaskodott jólétünkért. Én, lábamat ócska kendőbe csavarva, egy negyvenes villanykörte fényénél apám nyomdokait követtem az irodalom rögös országútján. Juci húgom egy támlanélküli konyhaszéken iskolai feladatával vesződött. Marikánk az ócska plüss dívány szegletén kaucsuk babáját altatgatta susogva. A csendet csak az ablaküveghez csapódó eső zavarta.

Akkoriban első regényemen dolgoztam, melynek azt a címet szántam, hogy „Egy lány rossz útra tér...” Mint címe is jelezte, lélektani írásnak készült és tartalma szerint a leány valójában tiszta embernek született, de miután nem bírja megszokni