Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - Mészáros László: Drámairodalmunk három évtizede

A legkiforrottabb formabontó drámánknak Egri Viktor Párbaja tűnik. Áron, a dráma hőse, „hét boldogtalan esztendő” után az újrakezdés lehetőségét keresi. Klára, a felesége, aki hűségesen megvárta őt, most nem hajlandó tovább menni vele az addigi úton. Áronnak döntenie kell, hogyan tovább, meg kell tudnia, hol követett el hibát, ha vétett egyáltalán? „A homályos háttér megtelik alakokkal. Közülük egy-egy kiválik, és Áron közelébe lép”. Ezekből az álomszerű, szaggatott párbeszédekből aztán — sűrített formában — felrémlik Áron sorsa. Majd az emlékek egyre konkrétabbá válnak, és aztán epikusán, de tömören lepereg előttünk Áron múltja. Tehát Egri sem vállalkozott arra, hogy következetesen a „játék az emlékezettel” Miller-i megoldását alkalmazza. Epikus emlékképeit azonban a kezdet és a vég — a döntés — közötti feszültség jól összefogja. Ezzel el is mondtunk mindent drámaírásunk formabontó kísérleteiről. Nemhogy eredeti elképzeléssel büszkélkedhetnénk, de még Wilder, Pirandello, O’Neill, Piscator és Hochhuth „megoldásainak” sem találjuk bennük semmi nyomát-.

3. 1 Az elemző részek után próbálkozzunk egy vázlatos összefoglalással. A csehszlovákiai magyar drámaírás jónak ítélhető művei szinte teljes egészében az idősebb nemzedék tolla alól kerültek ki és túlnyomó többségükben a háborús éveket ábrázolják. Drámaírásunk nem tükrözi az elmúlt negyedszázad igazán izgalmas problémáit, nem kísérletezik új dramaturgiai elképzelésekkel és szinte alig reagál a szerkesztésmódban bekövetkezett változásokra. Alig-alig van mondanivalója, nincs filozófiája és szinte teljesen megrekedt a 20—30 évvel ezelőtti problémáknál. Nem követi a társadalmi változások vonulatát, ellentétben a magyarországi és a szlovák drámaírással is.

De ha jól elgondoljuk, nem is olyan könnyű dolog meglátni és megfogalmazni létünk sajitos ügyes-bajos dolgait. Ide tartozik többek közt a vegyes házasságok kérdése, főiskolásaink gondjai, vagy művészeinknek és tudósainknak a szlovák nyelvi-nemzeti közegben való beilleszkedése is. Nemzetiségi létünk sajátosságainak komplex feltárását azonban nem várhatjuk el az irodalomtól — ehhez egész közéleti és társadalomtudományi gondolkodásunk összefogására van szükség. Ügy is mondhatnánk, hogy irodalmunknak nincs valóságfeltáró élcsapata (irodalmi riport, szociográfia, tényirodalom stb.) és nincs elméleti utóvédje (szociológia, irodalomtudomány, filozófia stb.). Pedig már ezek a problémák is drámatémát képezhetnek. Ehhez azonban drámaírásunk intellektualizálódására lenne szükségünk. Még akkor is — vagy annak ellenére —, ha színházaink az epika útján kívánnak járni. Dramaturgiánknak nem lenne szabad kizárólag Brechtet követnie, hiszen mellette állnak: Shaw, Miller, Pirandello és a többiek. Mint erre Ungvári Tamás is felhívja a figyelmet, a modern színház nem retten vissza az eszmék közlésétől és a kortársi drámának határozott jellemzője bizonyos filozófiai tömörítő jelleg (A dráma művészete ma]. Mindez természetesen nem csupán az alkotói kedven és bátorságon múlik, hanem az irodalom és a színjátszás általános helyzetén is.

3. 2 Korunk irodalmára óriási feladat hárul. A régebbi koroktól eltérően nemcsak egyszerűen a valóságot kell tükröznie, hanem „rá kell éreznie” az eljövendő eseményekre is. Ez a feladat egyre nyilvánvalóbban meghatározóvá válik. A mi korunk felgyorsult idejében a társadalomtudományok már sokkal lassabban képesek követni a valóság változatait, mint az egyszeriből az általánosra következtető irodalom. Tragikus korban nem lehet nem írni tragédiát, mondta Gorkij. Korunkat, az exponenciális növekedések korát joggal nevezhetjük tragikusnak, ha nem is az ókori görög drámák sorstragikuma értelmében. Itt az irodalomelméletnek kellene kimutatnia korunk tragikumá