Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - Mészáros László: Drámairodalmunk három évtizede

nak a jellegét. A drámának a tragikomédia és az abszurd felé ívelése nem lehet véletlen folyamat. Drámaírásunknak figyelembe kell venni ezeket a változásokat, nehogy a harmincas évek népszínműveire és falusi komédiáira építkezzen. Ha képtelenek leszünk felzárkózni a kor áramlataihoz, akkor bizony még arra sem leszünk érdemesek, hogy a szomszéd faluból meglássanak bennünket, hát még arra, hogy a határon túl is felfigyeljenek ránk. Drámaírásunk tragédiája könnyen komikussá válhat.

3. 3 Drámaírásunk legégetőbb problémája — melyre aztán több kérdés visszavezethető — természetesen az új szerzők hiánya. Nézetünk szerint drámaírásunk helyzetén két dolog tudna javítani. Mindenekelőtt az, ha irodalmunk és a színházunk közösen fogna hozzá az új tehetségek felfedezéséhez. A másik dolog pedig, amely a problémák komplex megoldása felé vezet: a televízió lehetősége. A havi három órás műsoridő már nemcsak az évi öt-hat eredeti dráma bemutatásának a lehetőségét nyújtaná, hanem utat nyitna a többi társ- műfajoknak és szakmáknak is. Fel kell készülnünk erre a lehetőségre, hogy amint a műszaki feltételek megengedik, azonnal nekiláthassunk a munkának. Ha aztán a magyar adás műsortervébe tévéjátékok és átdolgozások is bekerülhetnének, akkor szinte óriási lehetőségek állnának drámaírásunk, dramaturgiánk és színjátszásunk előtt. Az új drámákkal való kísérletezés mellett sor kerülhetne néhány „megkésett” bemutatóra is [Egri: Párbaj, Dávid: Fekete bárány, Monoszlóy: A hütő]. Az olyan darabokat pedig, mint az Ének a romok felett meg Az Asszony és a Halál minden tíz évben fel lehetne újítani. Meglehet, hogy ez egyike azoknak a sajátosan csehszlovákiai magyar problémáknak, amelyeket megoldhatatlanoknak tartunk. A fel nem vetett problémákat persze nem lehet megoldani. Felvetésükhöz bátorságra, megoldásukhoz kellő tudásra és felkészültségre lesz szükségünk.