Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - Varga Imre: Beteg nő arca belülről, Egy az áldozat (szöveg és vers)

elneveti magát. El is látják a baját; kiseprűzik az egyik helyről, megjelenik máshol. Bolondja a tűznek.

Hátranéztem, s láttam, hogy a tűzrakások mind alacsonyabbra ereszkednek, igyekeznek elérni minket, már nemsokára a sarkunknál égnek. Amott, ott, emitt vörösödnek.

A velünk szemben tornyosuló magaslatról neszek hangzanak. Csoportunk vezetője megáll és megtörli szemét. Egy vastag törzsű fa mögül meztelen felsőtestű aggastyán szökken elő.

— Hová emelkedsz? Mama, fölfelé a vödrökkel...

Maga mögé mutat s elfulladt hangon suttog'ja:

— Ott már szétszaladtak valahányan. A csúcsról zúdul lefelé... ne menjetek arra ... egyszerre elkapott minket... édes Istenem, hogy megijedtem.

Egyre dühösebben beszélt.

— No menj csak, ha azt akarod, hogy széttépjen az ördög.

Aztán meg heverésztem, szép ruhám volt, néztem az erdő falának irányába, a fák mögött terjedt-apadt a vörös fény, Tűztestvérke valakinek megint áldozatot hozott, vastag füst áramlik. A fák magasában piros szikrák röpködnek, a füst hátán világos tollazatú, széles szárnyú madarak emelkednek a magasba. Játszik a tűz. Játszik a csodálatos.

Szó nem éri utol a gyönyörű látványt. Fehér ruhás lánykák sípoltak, áradtak az akkordok, a tűz szét-szétpukkant, mintha ezer kutya rágott volna cubákot.

Ni: esetlenül hempereg lefelé egy nagy tarka mackó, csomókban vedli tüzes szőrzetét, fölkapaszkodik a fatörzseken, mintha méz után kutatna. S amikor följut a lomba, sötétvörös mancsával átkarolja az egyik ágat, megrázza, fenyőtű-zápor szakad: aranyos és tüzes sziporkák. Aztán az állat könnyedén átszökken a szomszéd fára. A gallyakon bíborszín egerek futkároznak, kékes kis füstök gyűrűznek, a fatörzsön riadtan nyüzsgő tüzes hangyák.

Olykor a tűz lopakodva előmászik az erdőből — akár a macska, mikor madárra vadászik. És egyszerre fölemeli fejét, körülkémlel, mit kapjon el. Aztán megjelenik a párja is, szétterpesztett mancsokkal kúszik a fűben, megáll s óriásira tátott pofájába gereblyézi a füvet.

Elmenni se akarózik, maradni sem bírok ebben a füstben. Mikor láthatnám újra a tűznek ilyen farsangolását? De lám: az erdőből irdatlan kígyó kúszik kifelé, összetekerőzik, talán el akar rejtőzni a fűben, ingatja torz fejét, aztán supp, eltűnik, mintha a föld nyelte volna el.

Ijedten, begörbített lábbal várok, gondolva arra, hogy föltűnhet újra a közelemben. A veszély tudata, ennek rettenessége, még nyomasztóbb, mint a sűrű füst.

A tűzvész: színház, mit mindenki szívesen megnéz. Valahány ember, lélekszakadva ott terem a csodás látványosság helyszínén, mihelyt meghallja hírét. Minden nyitott szemű embert megához vonz a tűz A szép szavak özöne sem tudja eloszlatni az élet unalmát. Éjszaka, éjszaka van. A hullakék égen szomorú csillagok pislákolnak. Egy aprócska nyárfa szobám ablaka előtt, egy pillantás alatt megfeketedett, nem sajnálom, föltámad majd fehérben a kísértetek óráján.