Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - Varga Imre: Beteg nő arca belülről, Egy az áldozat (szöveg és vers)
VARGA IMRE Beteg nő arca belülről A sötétség sűrű, fekete cserjésén bolyongtam hosszan — hazafelé menet a Sárga Házból. És lám: családi villánk ablakából a tűz lompos rókafarka lógott, lengette a szél. Az égről mind a házunk elé potyogtak a csillagok; leszakadtak s meg-megakadva földet értek. A lengő vörös farok pedig a kövér csillagokat mind szétsöpörte. Kis fényes szemétkupacot szerteszórta. A tűz! Szemem gyönyörűsége. Most hát itt van előttem. Mintha nyitott ablakunkba nagy veres állat ugrott volna, mellső mancsának karmait fehér perzsaszőnyegünkbe vájva, fogsorában valamit ropogtatott, hasonlóképp a madár- csontvázat rágó fenevadhoz. Néztem a ravasz tűz-rókát, s közben arra gondoltam, megindulok ablakról ablakra, megzörgetem az üvegtáblákat és üvölteni fogok, ahogy torkomon kifér: Tűűűűűűűz van! Mozdulni, kiáltani se akarózott. Csak álltam, álltam csodálva a fergetegesen elharapózó lángot; a cseréptető gerince fölött rőt-szín kakastollak cikáztak, a közeli gyümölcsös gallyait pedig aranymáz és piros- ság vonta be. A tér irányából egy férfi közelgett. Morgott valamit félhangosan. Aztán meg: — Hínye, milyen agyafúrt! Mit ez kivégez, nézd csak! Hogy fal, zabái ez a csodálatos erő! Egy pillantással ezelőtt kis, nyurga füst, de akarat benne akkora, mint az acélvésőben, s vájni kezdett konokul. Ki gondolta volna, hogy ez a kis véset tágul a diadal útjává. Imádom a nagy tüzeket, hallod-e? A férfi pipát dugott a szájába és továbbtámolygott. De egy idő után megállt, visszafordult, s elindult felém bazsalyogva. — No, gyere csak, fölverjük az alvókat. Gyere, máskülönben ... Futottunk körbe-körbe a téren, zörömböltünk a leeresztett faredőnyökön, ablaküvegeken s bejárati ajtókon. Üvöltöztünk: Tűűűűűűűűz van! Határozottan cselekedtem, de meggyőződés nélkül. A férfi pedig, miután belefáradt az ember-ébresztgetésbe, kifutott az országúira, égre emelte szép arcát és boldogan fölkiáltott: — Hééééj! Tűűűűz van! Lenyűgöző a tűz mágiája! Gyakran figyeltem: az emberek előtte, mint szentség előtt. Jómagam se tudok elszakadni a gonosz játék gyönyörűségétől. Csodálom erejét. Mint párzó férfiak a tűz. Égett már a tető. S lám: hozzáférhetetlen helyen, a tűzoltók nem tudtak közel jutni a láng-madár fészkéhez, a fecskendők és vízzel teli hordók a hegyoldalban álltak, a tömlőket erőlködve húzták fölfelé a meredeken. Az ereszről leszakadtak az átizzott bádogcsatornák, s földre estek, olyan robajjal, mintha egyenesen az égből hullottak volna közénk; földre fordultak a lángoló tetőgerendák. A bámészok tömege a folyó túlsó partján állt, ahonnan tisztán látszott a lángoló épület. Néhány tucat ember leereszkedett, elvegyült a tűzoltók közé, és készségesen segítkezett a vízhordásban. Nem féltek attól, hogy a háztetőről leszakadó gerendák esetleg eltörhetik tagjaikat.
