Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - Varga Imre: Beteg nő arca belülről, Egy az áldozat (szöveg és vers)

Az emberek fejüket fölfelé emelve figyeltek, nézték a ropogó tüzet, a lángokban álló házikót. Milyen kicsi és esetlen volt már a vészben. Fölfelé fordított arcukba hamu szitált, tűzsziporkák csípték-marták bőrünket. Igazán semmiség, potomság, mondták magukban, s a feléjük görgő tüzes gerenda elől nagyot rikkantva ugrottak félre. Aztán négykézláb másztak fölfelé a lejtőn, s újra visszagurultak, nagy fekete gomolyagok. Ez a kedves játék mindenkit elbűvölt.

A gerendák füstölögtek, majd aranytelléres kőzetként tündökölték, megrepedtek, a magasba csapódtak, aztán esetlenül lebukfenceztek a meredélyen. A nagy fekete bálványok minél alacsonyabbról hulltak, annál hamarább döndültek a földön.

Az egyik férfi visszafutva átugrott egy égő gerendán, közben egy faoszlop vége hozzácsapódik combjához. Az ember fölvágta karját s arcrabukott. S ekkor meg egy lángban ugráló dorong csapódik oldalába. Ügy villan a tüzes fa, mint eleven tűzkigyó feje.

A bámészkodó tömeg hangosan fölszisszen, három tűzoltó a fekvő férfihoz jut, elrántják lábainál fogva, felemelik s elviszik valahová. Kalapja az égő gerendák közé gurult, tüzet fogott, összelappadt, majd hirtelen földuzzadt s vidám, narancssárga láng csapott ki belőle.

Valaki későn, a tűzvész végére érkezett. Az egyik ház tetőzete éppen akkor szakadt le, a szobák hatalmas téglakádjaiba hullva recsegett, aztán kicsapott szilajon a láng, pillanatokkal később meg sűrű, nehéz füstöt böffentett magából.

„Igen, ez kémia, de a tűzben nyilván rejtőzik valami azon kívül, amiről tudunk, amit ismerünk, valami, értelmünknek hozzáférhetetlen. Ö, a Tűz, milyen szépséges művészettel szól hozzátok. S a viselkedése! Mint közülünk senki másé. Egy kis csomó lefojtott gyapot, néhány savcsöpp, pár gramm robbanékony vegyület...”

„Valóságos és örökkévaló Tűz! Mindenütt igaz arccal mutatkozó. Ragyogjon arcod örökkön örökké! így legyen. Akik elfordulnak a te arcodtól, tűz, odahagyják ... füstödön mennek át... Köszönet és dicsőség neked, lángban álló csipkebokor!”

Keserű füst tömörül körém. Hátam mögött a rózsaszínű napkorong, sugarak nélkül, bánatosan. Függött a megnyílt égitest, zavaros vízben lengett élettelenül. Borzalmas látvány: a hegyek mögé bukó nap. Megnyílt a föld, nyoma sincs még az esti pírnak, egy pillanat s nap belehull a szakadékba. A kocsma mellől alig-alig látható: a hegyélen fűrészes hátú tüzes sárkány kúszik, fekete felhőket liheg az égre, alakja a régi mesék szörnyeit formázza.

Ami e nap után szóba került, szürke volt, nyomorúságosán hétköznapi. Mi jöhet még egy gyönyörű tűzvész után?

Ha alkalmam nyílott, tüzet gyújtottam s gyönyörködtem benne. A vágy mégsem teljesült egészen. Szerettem volna nagy máglyát rakni, álló napokig bámulni lángjait, mint ahogy zenét hallgatnak némelyek. Sűrű köd gomolyog. Körülveszi a néma mezőt és a messzire futó utakat szürke tüllbe csavarja. Ezen a kötésen átütött lassan a virradat, s ahogy közeledtem arrafelé, annál kékesszürkébb lett a köd, füstté vált, kaparta a tüdőt és csípte a szemet.

Ö, a tűz! Ha nincs mit ennie, elalszik magától.