Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - Bereck József: Öregem, az utolsó (kisregény, V. Rész)
— Pedig jó volna, ha elmennél. — De miért? — Tudod, azért, mert ahogy mennétek a behavazott, csúszós úton, anyád állandóan figyelmeztetné apádat, hogy túl gyorsan hajt, vagy túl lassan hajt, vagy most is későn kapcsolta be az irányjelzőt s a többi, s ez így menne állandóan, hiszen tudod, milyenek az asszonyok, a faterod a végén teljesen begurulna, az idegességtől rosszul venne egy kanyart, felborulnátok, de senkinek nem történne komolyabb baja, csak neked, mondjuk, egy kicsit eltörne a lábad ... — Te nem vagy komplett! — Szóval egy kicsit eltörne a lábad, kórházba kerülnél, természetesen külön szobába, hiszen a faterod pénzes ügyvéd, el tudná intézni, s én mindennap meglátogatnálak, érted, minden áldott nap, virágot vinnék neked, meg minden... S egyszer, amikor már egy cseppet sem fájna a lábad, éppen kardvirágot vinnék, a piacon minden reggel kapni, az udvarnoki bolgár kertész felesége árulja, tesssééék, tessssééék, árá- nyocskáám, olyan mókás bibircsók van az orrán, szóval hatalmas csokor kardvirágot vinnék éppen, s a fiatal nővérnek, aki bekísérne hozzád, egy ötvenest csúsztatnánk a zsebébe, rákacsintanék, tudod, olyan egyértelműen, ő meg visszakacsintana, és egy órácskára ránk zárná az ajtót, én meg gyorsan levetkőznék, és melléd bújnék a hófehér, meleg ágyba ... — Te olyan hülye vagy, Tomi! — tört ki a lányból az önfeledt nevetés; elképedve ingatta a fejét, könnyű hullású haja kipirult arca előtt röpdösött, olajos csillogású szemében meleg fények ágráltak. — Olyan, de olyan hülye vagy ... Nem lehetett elhárítani: elkapta a fejemet és ... — Jó, jó! De most mennem kell... Mindjárt itt a buszom... Hallod? Ne izélj __ f igyelnek. Nem látod, mi van a pult fölé Írva?: Dohányozni és csókolózni tilos! Majd szombaton... — védekeztem, meglehetősen eredménytelenül. Kacagva és csúszkálva, piros táskáját szélesen lébálva, egészen a járásbíróságig lépést tartott velem ... 4 Mindössze öten szálltunk le a buszról. Három kisiskolás; bizonyára zeneiskolában voltak, mert egyikük hegedűtokot, másikuk viaszvászon burkolatú gitárt, a harmadik fiú pedig kis bőröndöcskében valami klarinetfélét cipelt az amúgy is nehéz iskolatáska mellett. A faluban az utóbbi időben divatba jött a zenetanulás. Anyámtól hallottam, hogy a zeneiskolán kívül a szerdahelyi nyugalmazott karnagyhoz is vagy öt-hat gyerek jár zongoraórákra, s a harminc korona óradíj mellett állandóan hordják neki a csibéket, tömött kacsákat, hogy az egyéb kóstolókat ne is említsem. A jóságos arcú, nyugdíj előtt álló bábaasszony megszaporázta lépteit, és szótlanul hozzám csatlakozott, mert egy utunk volt. Ha nálunk és a három szomszédos falura kiterjedő körzetében nem akadt semmi dolga, be kellett járnia Szerdahelyre, a kórházba. Ez nem nagyon tetszett neki, csak a kisbabás házaknál volt igazán elemében. Egyszer beöltözve láttam a kórház folyosóján; esetlenül állt rajta az egészségügyi nővérek formaruhája. — Korán ránk köszöntött a tél, Tomika! — szólalt meg, csak azért, hogy mondjon valamit. — Korán... — mondtam kelletlenül, mert semmi kedvem nem voJt a beszélgetéshez. Különben is mindig dühített, ha valaki Tomikának szólított. Tőle azonban el kellett tűrnöm, hiszen a faluban az utóbbi harminc—negyven esztendő alatt mindenkit ő gyámolított karonülős koráig. — Már iskolában voltál? — Ott. — No látod, mégiscsak meggyógyultál... Szegény Bözsi, úgy odavolt, amikor megtudta ... Hiába mondtam neki, hogy ... Lépteink alatt meg-megroppant a hó. — Nem olvadt el mindjárt — mutatott a hóra, majd a szürke égboltra kapta a tekintetét. — Ügy látszik, éjjel még esik hozzá valami ___ — Úgy látszik.
