Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - Bereck József: Öregem, az utolsó (kisregény, V. Rész)
— No, szervusz, Tomika! — búcsúzott, mert közben a házunk elé értünk. — .... kolom! — válaszoltam. Zöldre festett vaskapunkon még ott virítottak a nyáron Szerdahelyen vendégszereplö Hungária Cirkusz plakátjai. Kissé kopottan, megtépázottan, persze. Eleinte anyám letépte a frissen felragasztott plakátokat az új, szép vaskapuról, de aztán belefáradt. Pontosan a falu közepén laktunk, az elrongyolódott régi falragaszok fölé rendszeresen újak, május elsejének, különböző forradalmak évfordulóit köszöntő, labdarúgó-mérkőzést, cirkuszt, lóversenyt és kutyaoltást hirdető plakátok kerültek. A konyhában villámsújtottan álltam meg a kenyérmorzsás asztal mellett. Hirtelen bénító fáradtság áradt szét a lábamban, kezemből kihullott a könyvekkel teli nehéz táska. A falióra ingája egykedvű suhintásokkal szabályos darabokra szabdalta a konyha súlyos csöndjét. Tiktakozása néhány perc alatt elviselhetetlenné erősödött. Szemem előtt táncolni kezdtek a nyomtatott betűk. Megzavart hangyák gyanánt szaladgáltak a fehér papíron. Torkom elszorult, a szememet ellepő könnyek prizmája éles, bántó színeire bontotta a konyha hangulatos berendezését. El innen, gyorsan, villant át az agyamon, mert megfojt ez a csönd. Kirohantam a házból, amelynek minden ajtaja tárva-nyitva állott. A behavazott udvaron sarokba szorított állatként kapkodtam a tekintetemet. Az utcán szán suhant, a lovak horkanása gomolygott a házsorok között. Anyám sehol. Hová, merre, röpködött tanácstalan pillantásom az utcakaputől a tyúkólakig, az árva nyári konyhától a fél oldalára béna diófáig. Az udvar ismert zugai mogorván magukba zárkóztak: nem adtak feleletet hangtalan kérdésemre. Nagy lendülettel szaladtam hátra, végig a hosszú udvaron. Méltatlankodó kacsák és tyúkok rebbentek szét rohanó lábam alól. A téli kert kifehérített batiszt zsebkendőként lebegett a rozsdás drótkerítés hálójában. A kertek alatt a botlófűzfák sután bólogattak idomtalan, csupasz fejükkel. Rohanó lépteim alatt élesen suhogott a hó, párás leheletem nagy, fehér majomként ugrálta körül tüzelő arcomat. Átvágtam egy fiatal jege- nyésen, csonttá merevedett ágak csapódtak az arcomba. Csak azután lassítottam valamelyest a futásom, amikor mögöttem a falu már a mindent föloldó párás fehérségbe veszett. Megálltam. A határ tiszta volt és ünnepélyes. Méretei szinte beláthatatlanná tágultak. Éreztem, hogy el lehetne veszni benne, s hogy ahatár mindig oltalmába veszi a rászoruló menekülőt. Ez egy pillanatra megnyugtatott, de igazán csak egy pillanatra, mert a következőben már torkomig ágaskodott a kételkedés. Oltalomra van szükségem? Ezek szerint én is menekülő vagyok? Üldözött? Miért vágyom a fehérségében végtelenné tágult világ oltalmát? Miért akarok annál kisebb, jelentéktelenebb fekete pont lenni, minél nagyobb, hatalmasabb ez a szédítő, egyöntetű fehérség körülöttem? Megszédültem, pedig az eszeveszett futás alatt felgyorsult szívverésem már csillapulni látszott. Reszkető kézzel tapogattam meg forró homlokomat, amely mögött újra motoszkálni kezdett néhány fekete hangya. Két hivalkodó STOP között sürögtek, kavarogtak egy ideig, aztán mintegy parancsszóra, egymás mellé sorakoztak. Gyorsan lehajoltam, és hideg-kék ujjal írtam a hóba: A A G Y B A N. Gyomorfalamban idegesítően lüktetni kezdett egy ér. Ezt mindig matematikaórán éreztem, iskolai dolgozatírás közben, amikor nagy nehezen rájöttem a megoldásra, de már nem volt időm levezetni a példát úgy, ahogy a tanár megkövetelte. Izgalmam egyre fokozódott, de még mindig értetlenül meredtem a szóra. Erőteljesebbé húztam a betűk kusza vonalait, s kezem mozdulata hirtelen megakadt; a világnagy határban ércesen kondult a csönd . . . Hát persze! A két betű itt hosszú magánhangzót jelent, gondoltam lázas sietséggel, s energikus mozdulattal elmázoltam a hóban írt szót, Ágyban tehát, és nem úgy! így már minden világos. Kizárólag az én kedvemért toldotta oda ezt a szót. Hogy még véletlenül se gondoljam, hogy... Hát persze, meg akar nyugtatni. Okosan, tapintatosan ... Vagy... A gyanakvás gyorsan felszívódó méregként áramlott szét testemben. Talán félre akar vezetni? Hogy ne érezzek bűntudatot, hogy ne emésszem magamat? Ez ugyanolyan
