Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - Bereck József: Öregem, az utolsó (kisregény, V. Rész)
mozdulattal gyűrött zsebkendőt rántott elő a zsebéből, s akkorát trombitált bele, hogy még a presszőslány is felkapta a fejét. Előjött a krómozott pult mögül, unott mozdulattal két kólát tett az asztalunkra, és visszament a keresztrejtvényéhez. — Három hónap alatt egyszer sem jutottam az eszedbe! — folytatta indulatosan Bea. — Igazán írhattál volna néhány sort, vagy üzenhettél volna Klempa Terivel. Hallottam ugyan, hogy beteg vagy, de ez tág fogalom . .. — Ha nem tévedek, neked is eszedbe juthatott volna, hogy meglátogass! — mondtam látszólag vádolón, de belül mérhetetlen nyugalom áradt szét bennem. — A mi osztályunkból, látod, majdnem mindenki meglátogatott... — Én is gondoltam rá, de isten tudja... Olyan furcsa vagy te, Tomi. Néha az volt az érzésem, hogy még abból is erényt akarsz csinálni, hogy beteg vagy. Ilus, tudod, Szentgyörgyről, minden levelében megkérdezi, hogy Beácska, drágám, jársz-e. még azzal a magas fiúval, jártok-e moziba meg csavarogni, hol szoktatok találkozni, milyen gyakran, meg még másokat is, természetesen, és én mit válaszoljak neki, no mit? Régebben is hazudnom kellett, mert talán írtam volna meg neki, hogy még arra is lusta voltál, hogy a nagyszünetben lejöjj a mi folyosónkra, vagy ha nem mondtam, meg se csókoltál? Vallottam volna be neki, hogy én lestelek, én futottam utánad, mint egy pulikutya? Persze, ez hízeleg a te mérhetetlen hiúságodnak! Igenis, olyan hiú, olyan önző és olyan beképzelt vagy, hogy az már egyenesen sértő. Kihasználod, hogy... Most is... ha nem lestelek volna meg a suli előtt, biztosan fütyültél volna rám! Mintha hájjal kenegették volna a szívemet. Időnként lopva kipirult arcára pillantottam, s az volt az érzésem, hogy Héra sem lehetett dühösebb, sértődöttebb és persze csinosabb sem, amikor Aphrodité elnyerte előle Erisz almáját, de ezzel hangosan nem mertem előhozakodni, mert biztosan hozzám vágta volna a kólásüveget. Annyira belejött, hogy csak lélegzetvételnyi szünetet tartott: — Anyám is gyakran mondogatta, hogy hívd el a Tomit, igazán elhívhatod a Tomit, éppen rád férne, ha közösen tanulnátok... Igen, hívd el Tomit, hívd el a Tomit... de azzal a tompa agyával nem akarta megérteni, hogy beteg vagy, hogy már néhány hónapja a színedet se láttam. Tudd meg, hogy az utóbbi időben már figyeltettelek a Klempa Terivel. Azt hittem kikezdtél valakivel a falutokban. Mert nálatok, fiúknál, ez igen könnyen megy... Jó vagyok nálad? Jó! Akkor gyerünk, mehet az önfeledt smárolás... Ne haragudj rám, Tomi, de... tudod, kezdetben, tavaly, még csak azért jártam veled, mert tudtam, hogy bármelyik pillanatban tíz mással járhattál volna, de te mégis velem futottál... Érted?! Akkor tulajdonképpen még én voltam a lényeges, az én undok hiúságom volt a lényeges, te annyira nem is számítottál, de most már ... Valaki pénzt dobott a sarokban gubbasztó zenegépbe. Bea hálásan tekintett a hirtelen felbúgó szerkezetre. — Irtatok dolgozatot valamiből? — kérdezte engesztelő hangon, miután lejárt az elkoptatott lemez; a Sugar baby love melódiája azonban még ott kóválygott a presszó dohányfüstös kávészagú levegőjében. — Nem. — Mi sem. Hallgattunk. — No, eljössz ho-zzánk szombaton? — emelte rám bizonytalan, várakozással teli tekintetét. — Tudod, hogy nem szeretem a bulikat... — Ez nem buli lesz! — sietett a magyarázattal. — Csak Nelli lesz ott meg a sráca. Jó fej, iparművészetire jár, Pozsonyban. Van néhány jó lemezem... meg könyvem is. — És az őseid? — Rokoni körútra mennek. Tudod, a faterom végre megkapta a Fiatot, s most teljesen odavan. Azt glancolgatja minden szabad percében. Engem is hívtak, de nyíltan megmondtam nekik, hogy semmi kedvem közreműködni az ízléstelen hencegésben. Azt hiszed, nem azért mennek?! Ismerem őket jól! Még a tavaszt se képesek kivárni. Minden rokonnak, ismerősnek meg kell mutatni az új kocsit. Hogy anyám korlátolt sógornőit egye a sárga irigység ... — Te Bea! — mondtam váratlanul a lánynak. — Azt hiszem, mégis elmehetnél velük. — Én? — nézett rám nagy szemekkel. — Eszemben sincs!
