Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - Bereck József: Öregem, az utolsó (kisregény, V. Rész)

tályokból tompa zajok hallatszottak. Ezúttal sem mulasztottam el megnézni a bejárattal szemben függő rekordlistát. Az őszi versenyek során nem javították meg a 800-as iskolarekordomat. Hiába, jó idő volt az az 1:59,3. Ha Dulay júniusban elküldött volna a kerületi bajnokságra ... Neki persze fontosabb volt, hogy ne hiányozzak a termelési gyakorlatról. Most már mindegy, ha tavasszal felállít a somorjaiak vagy a megyeriek ellen, isten bizony ellazsálom a versenyt.

Az igazgató párnázott ajtaja előtt megtorpantam. „Ni csak, Hury, üljön le!” mondaná gépiesen a halántékán enyhén deresedő férfi, ha váratlanul rányitnám az ajtót: persze erre egy pillanatig sem gondoltam komolyan. Egyébként a falunkban szokott vadászni, agronómus apám sokat kísérgette a határban. Sose tért haza zsákmány nélkül, mert apámnál senki sem tudta jobban a faluban, hol tanyáznak éppen az őzek, vadkacsák vagy a fácánok. Aggodalmában anyám az elmúlt napokban fölkereste, s a diri megígérte neki, hogy ha az osztályozó konferenciáig minden tárgyból legalább két osztályzatot szerzek, akkor nem lesz semmi baj.

Elképzeltem, hogy leereszkednél a műbőr huzatú karosszékek egyikébe, s tekintetemmel óvatosan megkeresném a mennyezetig érő könyvespolc negyedik sorában a Révay- sorozatnak álcázott italszekrényt. Innen doppingolta magát az öreg, ha már belefáradt a sok töprengésbe. Amikor még elsőben, Vilivel, Lacussal és Nagy Fricivel hazavittük a boltból új, kétszáz literes hűtőszekrényét, a felesége otthon, ő meg itt, a lexikonnak álcázott italszekrényből kínált meg bennünket angolkeserűvel. Emlékszem, utána a folyosón azon röhigcséltünk, hogy az angolkeserű náluk amolyan családi szokás lehet, mert nem bírják gyomorral ezt a rohadt életet.

(„Hogy van az édesapja?” — kérdezné minden bizonnyal, ha ott feszengenék előtte az öblös fotelban. „Hallottam, hogy már nem ő az agronómus... nekem is fel kellett hagynom a vadászattal" mondaná, s zakója alá nyúlva szíve tájékát kezdené nyomogatni. Tekintete végigsiklana a könyvespolcon, s megállapodna a Révaynál. „Ha most nem lennék itt, biztosan húzna egyet az angolkeserűből" gondolnám, mert természetesen nem kerülné el figyelmemet célirányos tekintete; gondolatban talán már a parányi kulcsot illesztgetné az italszekrény zárába.)

Mondanom sem kell, nem nyitottam rá az ajtót, sőt óvatos léptekkel a folyosó végébe osontam, mert a tanári iroda felől halk beszéd hangzott. Belopakodtam az ürességtől kongó tornaiterembe, majd tovább a bőrszagú, szőnyegekkel, bakokkal, svédszekrényekkel, kültelekkel és medicinlabdákkal zsúfolt szertárba. Ide húzott be, még elsőben, az éppen érettségi vizsga előtt álló Drancsik Mari, akiről nagyon sok mindent beszéltek. Fogorvostól jövet már nem akartam bemenni a csöngetésig, amikor elkapott, s kezemnél fogva behúzott a szertárba. Úgy nevetett meglepődésemen, mintha valaki csiklandozta volna, tudod-e, hogy te vagy a legjobb fej a gólyák között, gyere no, ne félj, suttogta egyre halkuló hangon, miközben leereszkedett a bőrhuzatú, lószőrrel tömött szőnyegekre. Tátovázó kezemet hűvös, telt combjai közé húzta, de én szörnyen berezeltem, s ezt álcázandó, gúnyolódni kezdtem, hogy igen jól tudja az egészet, biztosan ide szokta hordani a srácait. Előbb csak nevetett gyámoltalanságomon, azt mondta, hogy most ne gondoljak szamárságokra, de aztán hirtelen elszégyellette magát, mert gyorsan felpattant, kurtán, fojtott hangon lehülyézett, és otthagyott...

Hirtelen mozdulattal összedörzsöltem a kezem; tenyeremen, karomon átborzongott Drancsik Mari telt combjának hűvössége.

A szertár ablakából az épülő lakótelepre nyílt kilátás. A panellházak sűrűjében ernyedten lógó karokkal kószáltak a hatalmas daruk. Távolabb néhány füstölgő gyár- kémény ágaskodott a magasba.

Még negyedóra volt hátra a csöngetésig.

Némi tétovázás után benyitottam a második B ajtaján. Laza léptekkel, nyugalmat színlelve mentem a helyemre. Arra egy pillanatig sem gondoltam, hogy igazoljam magamat, hiszen joggal gondolhatták, hogy orvosnál voltam.

Tornyai, a magyartanár egy pillanatra elhallgatott, gesztikuláló hosszú kezét is a levegőbe hagyta erre a rövid pillanatra, majd mintegy gombnyomásra, tovább folytatta a magyarázást.

— Ahogy mondtam tehát — emelte fel a hangját és nikotintól sárga mutatóujját —, ez a képesség tulajdonképpen minden emberben megvan. Elsősorban természetesen az olvasó emberekben, s közülük is a rendszeresen, céltudatosan olvasó emberekben. Hogy