Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - FIGYELŐ - Zalabai Zsigmond : Csingiz Ajtmatov: Korai darvak

Csingiz Ajtmatov: Korai darvak

A kitűnő kirgiz Író kisregénye újabb epizód abból a hatalmas, évről évre új történetekkel és figurákkal gazdagodó eposzból, melyet a szovjet prózaírók alkotnak, nem szűnő érdeklődéssel merítve az emlékezet gazdagon áradó forrásaiból, a második világháborúról, a nagy honvédő harc korszakáról. Az emberfeletti küzdelem bemutatása, a kaland vérbő epikumot és olvasmányosságot kínál az effajta irodalomnak; a szovjet háborús próza új hulláma azonban, úgy vélem, nem annyira a kalandos történetek, a hősi tettek reprodukálásával tűnik ki, hanem a pszichologi- zálás árnyaltságával. Megváltozott az írói nézőpont. A háborús élményanyag riport- szerű formálását a XIX. századi realista nagyregény teljességre törekvő, tablószerű képei váltották fel (Polevoj művei, Solo- hov Csendes Donja); a próza a történelmi- társadalmi mozgás egészét érzékeltette, a maga teljességében akarta kimondani korát. A riportregény és a nagyregény után a szovjet háború irodalom az utóbbi években a lélektani regény korát éli; a pszichológiai mélység fölbúvárlására törekszik, egyre teljesebb ember- és személyiségképet rajzol. Kevésbé látványos, kevésbé kalandos ez a próza, mint a háborús irodalom korábbi korszaka; emberképe viszont árnyaltabb, mélyebb: az alkotók már nem csupán a hősök, hanem az árulók, az elesettek, a visszariadok, a gyenge jelleműek, az öldöklés közben humánus mivoltukból kivetkezettek pszichológiája iránt is érzékenyek. A jellemzés immár nem éri be a fekete-fehér színekkel; a színskála egészét, valamennyi árnyalatát felhasználja a lövészárok-élet minél hitelesebb képének megformálásához (lásd pl. Jurij Bondarev regényét, A partot). Előfordul az is, hogy a háborús próza cselekményének színhelye nem a front, hanem a hátország; a művek alakjai nem katonák, hanem civilek, akiknek életében a háború nem közvetlenül, hanem csupán áttételekkel van jelen.

Csingiz Ajtmatov a soknyelvű (hetvenhat nyelvű) szovjet irodalmon belül a kirgiz nép életének a legavatottabb ábrázolója. Igazi népi epikusként robbant be az irodalomba; elődjei, tanítómesterei a mesék, a hősénekek szerzői voltak. Mások nem is lehettek. A kirgizeknek ugyanis — mint a Szovjetunió annyi más kisebb nemzetének, nemzetiségének — az októberi forradalom előtt még csak ábécéjük sem volt, nem hogy irodalmuk. A húszas-harmincas években egy évtized alatt háromszor változott meg az írásmódjuk; előbb arab, majd latin betűkkel írtak, hogy végül is az azbukára térjenek át. Előzmények és hagyományok nélkül kellett kialakulnia a kirgiz irodalomnak. Ajtmatov az ősi — és a legtisztább — forrásokhoz nyúlt vissza: a népi epikához, a kirgiz folklórhoz; s mivel — mint azt századunk művészetének annyi jelensége bizonyítja, Picassotól Bartókon át a népi mítoszok logikáját követő mai dél-amerikai prózáig

— az ősiség és modernség valahol egy tőről fakadnak, ez a visszanyúlás rendkívül szerencsésnek bizonyult, s olyan műveket eredményezett, mint a magyarul is jól ismert A versenyló halála és a Dzsa- mila szerelme.

Ebbe a sorozatba illeszkedik a Korai darvak is. A kisregény a genius loci szellemében fogant: a pontos táj- és környezetrajz, a közösségi szertartások, a közös- séglelkületi tapasztalatok, a népi hiedelmek ismerete és megidézése sajátos atmoszférával telíti a művet. A szerkezetet a soros építkezés jellemzi; az epizódok egyszerű, tiszta logikával követik egymást, hasonlóképpen, mint a népmesében: minden egyes epizódja a próbára tett hős újabb és újabb állomása.

A tiszta líraiságú, egyszerű-szép történet Szultanmurat gyermekkorát, kamasz