Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - KRITIKA - Duba Gyula : Tisztán látni a célt (Gáli Ernő: Tegnapi és mai önismeret című könyvéről)

van-e sajátos erdélyi lélek? Kérdésére a regionális történelem és kultúrtörténet múltszemléletének a Jegyében igennel válaszolt, de helyes valóságérzékkel a feltételezett egyediséget a nemzeti-nemzetiségi együttélés törvényeinek a kölcsönhatásában szem lélte: „Erdélyben mindegyik kultúra olyan Jegyeket vett magára, amelyek különvaló- sága ellenére tipikusan erdélyivé tették.” A nemzetiségi-népi egység Kosnál a közös történelem terméke, Makkai Sándornál „a fennmaradás biztosítéka”. Ű is a történelmet kutatva jut arra a megállapításra, hogy „az erdélyi szellemre a lelki és szellemi erők fontosságának a felismerése jellemző”. Programját Bethlen Gábort idézve fogalmazza meg: a közös érdeket jelentő cél a „leki megújulás és jellembeli megnemesedés, amely komoly és nemes kultúrában realizálhatja magát.” Tavaszy Sándor is hasonlóan, a lelkiség felől közelíti meg a nemzetiségi pszichét, amikor állítja, hogy megnehezített sorsa és létproblémáinak, veszedelmeinek nyomasztó légkörében a kisebbségi ember

— és közösség — lelkülete óhatatlanul „eltorzul”. Továbbá helyesen tapint rá a kisebbségi elzárkózás és magábavonulás veszélyére, de — Makkaihoz hasonlóan — a lélek valóságát ő is természetfeletti régiókba emeli s így elszakítja a valóságtól. Németh László egy erdélyi útja tanulságait foglalva össze, a kisebbségi lelkülettel kapcsolatban megállapítja és szinte tudományos pontossággal megfogalmazza, hogy a „morbus mi- noritátis” a kisebbségi ember „kóros magaviseleti reakciója” mindarra, ami ezzel a sorssal jár. A felidézett történeti előzményeket Gáli Ernő megértően, jő hagyományként, de kritikusan értékeli és hangsúlyozza, hogy „a lelki magyarság tételének erdélyi változatában nyilván több a mítosz, a költészet és a spekulatív elem, mint a tudományos szigorral megfogalmazott igazság”.

Elhatározásunkhoz híven, miszerint Gáli Ernő könyvét tudatosan a párhuzamkeresés és közösségi értékgyarapítás jegyében a lehetséges általánosítás céljával olvassuk, megállapíthatjuk, hogy a kérdéses időszakban, a szlovákiai magyar nemzetiségnek az első köztársaságbeli korszakában, a kisebbség-fogalomnak hasonló elméleti szintű boncolgatásával ritkán találkozunk. Valószínűleg azzal magyarázhatjuk ezt, hogy az első világháború után Erdélyben a népi múltnak valamilyen történelmi-szellemi folytonossága valósult meg változott feltételek között míg Szlovenszkón új kisebbségi történelem kezdődött, amely a húszas évek legelején alapozódott meg önmaga létének és valóságszemléletének a tudatosításával. Ezért felfigyeltetők azok a párhuzamok, melyeket az új történelmi helyzet mindkét nemzetiségi kultúra gyakorlati önmegvalósításában sugallt. A talajvesztettség, megtorpanás és tanácstalanság rövid időszaka után mindkét közösségben a fiatalok kezdeményezése eredményez alapozó értékeket és helyes szellemi irányvételt. A konzervatív körök irredentizmusával szemben Erdélyben megalakul az Erdélyi Fiatalok Köre, Szlovenszkón a Sarló mozgalom. A használhatatlanná vált nemzetideál és meddő siránkozás útvesztői helyett mindkét mozgalom a parasztság és a falu felé fordult, hogy új önismereti forrásokra és közösségi-erkölcsi tömegbázisra leljen. Szellemi ösztönzőik, példaképeik is azonosak: Ady, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond. Bizonyára nem tévedünk, ha azt állítjuk, hegy itt, a nemzetiségi-kisebbségi krízisvalóságban, ahol a legkilátástalanabbnak tűnhetett a magyar sors és lét, ebben a bizonyosság- és fogódzó-kereső emberi közegben nyert bizonyítást, mennyire a szá- zadeleji magyar válság és katasztrófatudat óriási megjelenítő erejű megértője, megélője és kifejezője volt Ady. Éppen a kisebbségi példák igazolják, hogy élete és költészete a történelmi-nemzeti drámának és radikális önismeretnek korszakos jelentőségű termékeny egymásrahatásának a jegyében. Ha megvizsgáljuk a születő és lassan formálódó kisebbségi kultúrákra tett hatását, kiindulópont-szerepét és meghatározó érzelmi-értelmi gazdagságát leginkább azzal magyarázhatjuk, hogy gyökeresen szakított a konzervatív történelemszemlélettel, a múlttal — erre a kisebbségeket sorsuk kényszerítette —, és mindenki másnál mélyebben és erkölcsösebben, sorsélményként élte meg a tizenkilencedik század nemzeti ideáljainak a bukását. Öntépő viaskodása életével forradalmi magatartás és eszmék vértezetében zajlott le, s mintha a nemzetiség életérzésének végleteit ötvözné egybe diadalmasan: egyéniségében a haza kicsinységének mély átélése a nagyvilág felé való tárulkozás lehetőségével párosult. S tegyük hozzá: ösztönösen, de kényszerítő elemi erővel fordult az elavult és elvont eszményektől a realitás, a nép valóságának múltja és jelene felé. A nemesi nemzet ideálját tagadva, lázadva és átko- zódva a nép-nemzet eszményét hirdette. Ezért volt oly nagy hatása a kisebbségi érzelem- és gondolatvilágban s annak megnyilvánulási formájában, a nemzetiségi mozgalmakban, melyekhez visszatérve megállapíthatjuk róluk, hogy még a fejlődésük is ha