Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - KRITIKA - Duba Gyula : Tisztán látni a célt (Gáli Ernő: Tegnapi és mai önismeret című könyvéről)

A fogalmak tisztázása közben életünk hétköznapjai tárulnak elénk: munkánk és eredményeink, vágyaink és lehetőségeink, álmaink és a valóság. De ez alkalomból nem ellentéteikben, hanem egységükben látjuk őket, mint a nemzetiségi sors példázatát Van-e nemzetiségi sors és lét? Minden bizonnyal, hiszen naponta éljük és élik mások is, sokan. A szerző is ezt vallja, de újból figyelmeztet valamire: „A kisebbségi sors nyilván nem üres frázis, pusztán megtévesztő szólam.” A történelem és kultúrtudat tanúsága szerint ezeket a kérdéseket minden nemzedék újra és újra felveti magának, hogy korszerű és lehetőségeire szabott választ találjon rájuk, bizonyára törvényszerűen keresi a problémákban létét, önmagát. S így, a múlt tükrében szemlélve önmagunkat, teszünk szert arra a tudat-tartalomra, amely mindennapjainkban és ünnepeinken egyaránt létfontosságú a számunkra, s amely cél s egyben érték, Gáli Ernő könyvének is a főtémája: nemzetiségi önismeretre.

# * *

Az önismeret az emberi tudatosság legmagasabb foka. így van ez az egyénnél, a közösségnél méginkább. A valós önismeret nem nélkülözheti a bíráló elemzés mozzanatát, az önértékelést. S az értékelés — viszonyítás, az önértékelés alapja a valós történetiségre épülő értékrend. A múltunk úgy terhel bennünket, hogy közben erőt ád: magunkban hordozzuk őseink győzelmeit s apáink szenvedését. A jelen tapasztalatai beleépülnek idegrendszerünkbe, sejtjeinkbe, s így élményeink „testté lett” lényegét utódaink adjuk tovább, ahogy mi is kaptunk ilyen „életesült” régmúlt élményeket. így növekedik tudásban és erkölcsben az emberiség. Halad a jövő felé. A nemzeti — nemzetiségi önismeret ívének két pólusa: a hagyományokban tovább élő, történelmi múlt tanúsága és a célul kitűzött eszme jövője, ennek a szervesen kapcsolódó értékrend szernek az összefüggéseiben vizsgáljuk önmagunkat és közösségünket.

Gáli Ernő közösségi önvizsgálódásainak térben és időben adott keretét — tudatosan kissé leszűkítve, hogy később világnyivá szélesíthessük — egyik tanulmányának a címe érzékelteti legjobban: „Az erdélyi lélek: mítosz és valóság”. A marxista társadalomkutatásnak fontos tárgya a nemzeti karakter és nemzeti lelkület fogalmak jelentése, és szerzőnk véleménye szerint „a nemzetiségi lelkület korszerű elemzéséhez valóban nélkülözhetetlen a nemzet lelki sajátosságainak alapos ismerete.” Am ez a kérdés nemcsak tárgya a marxista kutatásnak, hanem vitatárgya is. Egyes szovjet kutatók -— Gáli M. Sz. Dzsumuszovot, A. I. Gorcsajevát, P. M. Rogacsovot és M. A. Szverdlint, továbbá I. F. Drozdovot és másokat említi — indokoltnak tartják a fogalmat és figyelem- bevételét, mások — T. Ju. Burmisztrova, Sz. T. Keltahcsjan, V. J. Kozlov és mások — elvetik, arra való hivatkozással, hogy a „pszichikai alkat ködös, megfoghatatlan jelenség”, s amellett „az osztálytársadalmak szerkezete nem teszi lehetővé, hogy tagjainál közös lelki alkatról” lehessen szó. Gáli Ernő álláspontul olyan megállapításra jut, hogy „a nemzet kritériumai között valóban számolnunk kell a társadalmi lelkületnek azzal az elemével, amely a nemzeti karakter, szokás, ízlés, hagyomány, érzés összességében, mint a generációk hosszú során kialakult vonások komplexumában jelentkezik.” Erre építi vizsgálódásait, amikor a magyar nemzeti önismeret kutatásának a múltját idézve hivatkozik Széchenyi Hiteljére, melyben múlt századi történelmünk nagy alakja bizonyos meghatározott lelkiségben — corpus spirituálé — látta a nemzeti lényeget: a közös jellemet pedig a „magyar sors és műveltség” vállalása karakterizálja. Bíráló jellegű önismeret és nemezetkép volt a Széchenyié, ostorozó szenvedélyű, mely szerint az ország, a Nagy Parlag — Ady Endrei Magyar Ugarjának az előképe. A költő és politikus hatása érződik Prohászka Lajosnak a Vándor és bujdosó című könyvén; ebben Prohászka a német szellemfilozófia értékrendjében vizsgálta a magyar nemzeti karaktert, s a német „vándorló, dinamikus és terjeszkedő” akarattal szemben, mintegy annak kiegészítéseként a magyar „bujdosó ún. finitizmusáról, a magábavonuló, nyugodt fölényéből elzárkózott önelégültség”-éről (Babits), végeredményben passzivitásáról beszélt. Babits annak idején szenvedélyesein bírálta Prohászka elméletét, felismerte annak tendenciózus voltát a fasizmus európai előretörése idején. Az ő irodalmi módszerű, költői beleérzésre alapozott, nemzetközösségelemző eszmefuttatásainak az eredménye, a „nil admirare” magatartása: képzeletgazdagság, valóságérzék, nyugodt bölcsesség, mint a nemzeti lelkület összetevői.

A „lelki magyarságáról szóló elméletek vázlatos ismertetése hátterül szolgál annak a kérdésnek, amelyet gyakorlatilag Kós Károly vetett fel még az első világháború után: