Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - NAPLÓ - Pomogáts Béla: Lázadás és lelkiismeret

ságai tették a dogmatikus-szektariánus politika bírálójává. A morális háborgás és a valósághoz való ragaszkodás következtében vállalta mindig a lázadó, a vádló, a kételkedő író szerepét. Kínlódva, mélységes őszinteséggel rombolt és épített, vitatta a megmerevedett gondolatokat s alakítani próbálta a közösségi élet új lehetőségeit.

Milyen sors is volt Déryé! Forradalmi szerep, emigráció, börtön két alkalommal is és közben kitartó munka, amely nem a nyilvánosságot célozta meg, hanem a műveket tette tökéletessé s az igazság nyomában kutatott. A Befejezetlen mondat majd egy évtizedet pihent az íróasztalfiókban — vagyis inkább az utazótáskában — s a G. A. úr-nak is fél évtizedet kellett a megjelenésre várnia. Van-e a huszadik századi írősorsnak olyan alakzata, amelyet Déry ne élt volna át?

Kulcsszóként a lázadásra hivatkoztunk, több alkalommal is. Déry lázadása ösztönösnek tetszett, noha felismerésekből és morális állásfoglalásból fakadt. Azok közé az európai írók közé tartozik, akik saját környezetükkel, az irányukban táplált „elvárásokkal” is szembe tudtak fordulni, ha lelkiismeretük követelte ezt a szembefordulást. Akik tolsztoji vagy camus-i gesztussal: a lelkiismeret lázadásával válaszoltak a valóság kihívásaira, s nem építettek kényelemből óvatos gátat önmaguk és az igazságra vágyó milliók közé. írásaiban, igaz, gyakran lobogtak parttalan lázadó indulatok, de ezek lángját a vizsgáló értelem és az erkölcsi szenvedély gyújtotta meg. Egyéniségének és kísérleteinek egymással feleselő paradoxonjain túl, a szertelen lázadás és az építő fegyelem, a féktelen szenvedély és a szigor, a játék és az elszánt cselekvés dialektikája mögött a konok moralista ítélkezett. Kínlódva, mélységes őszinteséggel rombolt és épített, küzdött a megmerevedett formák és a kiüresedett eszmények ellen. A lázas kísérletezés valójában a moralista alkat öltözete volt.

Műveiből egy korszak: fél évszázad vállalkozásai és összeütközései, reményei és válságai, vívmányai és kudarcai bontakoznak ki. S nemcsak a történelem menetét sikerült hiteles krónikába foglalnia, hanem saját személyiségének, világképének és közérzetének alakulását, belső dinamizmusát is, méghozzá legszorosabb ösz- szefüggésben a történelem változásaival, nagy mozgalmaival. Déry munkásságát akár egyetlen terjedelmes és változatos

polémiának is tekinthetjük. Eszmei szótárának ellentétes és végső értelmükben egymás mellé rendelt fogalmai: az emberi szuverenitás és az önkéntes elkötelezettség, az érzékeny morál és a politikai cselekvés, a szabadság és a rend jelennek meg ebben a vitában; keresik helyüket és tartalmukat. Vitáinak tétje nem kevesebb, mint az emberi élet értelme, a polémiák ezért ilyen hevesek és kíméletlenek. Szereti vegytiszta formájukban egymásnak ütköztetni a gondolatokat, nem kedveli az egyezkedést. írásaiból és sorsából ezért különös erővel bontakozik ki világképe, magatartása, egyszersmind az európai baloldali értelmiség egy részének helyzet-ér- zékelése, eszmei panorámája. A lázadó értelmiségé, amely szenvedélyes tagadással és kísérletezéssel válaszolt a kozmikus világrend felismert közönyére és az emberi társadalom igazságtalanságaira.

Déry is az „homme révolté” konok és szenvedélyes fajtájához tartozott. Lázadó daccal vette tudomásul a létezésnek és a társadalomnak azokat a tárgyi adottságait, melyek sértik vagy korlátozzák az emberi szabadságot és szuverenitást. És ha szükségesnek látta, eloldotta magát mindattól, ami moralista érzékenységét sértette. Am, ha kellett, kötődni is tudott, az áldozatot is vállalta. A magyar proletárforradalomban, a bécsi munkásfelkelésben, az antifasiszta harcok idején, a fel- szabadulás után. Eleven elkötelezettség fűzte az emberiség haladásához és egyre nagyobb ragaszkodás hazájához. Ezeket a kötelékeket még kései szkepszise idején, csalódásairól vallva is fenntartotta. Kételyeiben és szorongásaiban is az „emberi lényeg” megőrzése és védelme mellett érvelt, s még legkeserűbb műveiben is féltő gonddal, önkinzó aggódással töprengett az emberiség jövendő esélyein. Azért emelte fel óvó szavát, hogy korunk embere ne veszítse el örökölt és kiteljesedésre váró humanizmusát, személyiségét, szabadságát, közösségi érdeklődését és kapcsolatait. Lukács György a kor kihívásainak ellenálló „emberi szubsztanciában” látta azt az értéket, amelyet Déry munkásságában és emberi sorsában testet öltött. S ebben: az „emberi lényeg” védelmében Déry művészetének hivatása és a szocialista gondolat történelmi küldetése egybeesett. Déry utolsó éveiben enyhe ellenkezéssel vagy elnézően gondolt vissza mozgalmi munkájára s reményeire. De akkor is őrizte azt a közösségi érdeklődést, azt az igazságkereső szenvedélyt és azt az