Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - NAPLÓ - Pomogáts Béla: Lázadás és lelkiismeret

lik, jelszavak röppenek fel és hullanak a semmibe. A huszadik század írástudói valóban önmagukat keresik, személyiségüket kutatják és gazdagítják, új kifeje- zési formákat, új nyelvet, akár új jelrendszert alkotnak, a létrehozott mű révén kívánják megteremteni önmagukat, kialakítani egyéniségüket.

A modern író többnyire „próteus.zi” jelenség: önmagát és mondanivalójának formáját keresve többféle alakót int; irányokat cserél, iskolákat vált, hűtlen lesz művészi elveihez, közéleti szövetségeihez, hogy betölthesse személyiségének törvényeit. A klasszikusok egyenesen ívelő pályája már nem csábít követésre. A történelmi válságokban vergődő világ, társadalom és civilizáció különben sem szavatolja a töretlen pályát, a védett műhelyt, a zavartalan életet. Élet és mű így lesz a magát őrző személyiség kísérleti telepe.

Déry Tibor is „próteuszi” alkat volt. Megtanulta, felhasználta és elhagyta a modern európai próza irányzatait, ezeknek az irányzatoknak a technikai eredményeit. Egy alkalommal hajóhoz hasonlította magát, amely üresen indult el, s az útjába eső kikötőkben szedi fel üzemanyagát. Ezek a kikötők a modern irodalom változatos térképén helyezkednek el. Hajójába: ■életművébe rakott mindent, amit az útjába ■eső kikötőkben talált. Elégedetlenségét, lázadó indulatát az avantgarde lázas szavaival és formáival fejezte ki.

Expresszionista regényekkel, dadaista •drámákkal és szürrealista versekkel kezdte írói pályáját. Végigjárta a modernség iskoláit és irányzatait, mindegyikbe beiratkozott és mindegyikben tanult valamit. Igaz, ifjúságában mindig közel élt a mo- idern irodalom forradalmaihoz. Az első világháború idején Budapesten alakult ki az ■expresszionista irodalom egyik közép-európai centruma. A dadaista és szürrealista mozgalmakkal Párizsban és Perugiában ismerkedett. S a lázadó kísérletek mellett időnként a magyar társadalom dokumentatív ábrázolására is vállalkozott. Kassák Lajos, a magyar avantgarde vezére és apostola találóan jegyezte meg: „Déry naturalista látású, humanista érzelmű és vakmerően kalandvágyő egyéniség”. E régi megállapítás — visszatekintve Déry Tibor alkotói pályafutására — lényegében ma is érvényesnek tetszik. Csak a „naturalista” jelzőt cserélném „realistára” és a „kalandvágyót” „lázadóra”. A „humanista” jelző mindemképpen érvényben marad.

A lázadás hajtotta Déryt az évszázad nagy emberi kalandjaiba, a művészi és társadalmi forradalmakba. A magyar főváros nagypolgári köreiből származott, apja ügyvéd volt, rokonai bankárok és gyárosok. Környezete ellen lázadva lett forradalmár, hogy az ember végleges felszabadulását hirdesse. „A tragikumba zárt világnak —• írta 1919-ben, a magyar forradalom napjaiban — a minden oldalról, égről-földről zuhanó fájdalomnak megoldása: a mindenség forradalma, az anarchikus forradalom.” Ismerősen hangzanak ezek a szavak: ötven évvel később az ifjú nemzedék egész csoportjai vallanak hasonló elveket. Am Déry nemcsak hirdette a „mindenség forradalmát”, hanem vállalta is ennek a forradalomnak az akkori következményeit: nem alkudott meg senkivel. Emigrációba kényszerülve bejárta egész Európát Bécstől Palma di Mallorcáig és Dubrovniktől Norvégiáig. Idegenül élt, szinte az országutak vándoraként, mint Országúton című regényének hőse. Ennek a regénynek különben is kitüntetett szerep jutott. A modern társadalomban elidegenedett ember, aki azután Camus híres hőse lesz, Dérynéi már a húszas évek elején megjelent.

Déry eloldotta magát attól a világtól, ami morális felháborodással töltöte el. A „mindenség forradalmát” szerette volna fellobbantani, aztán belátta, hogy a társadalmi forradalom szolgálatát kell vállalnia. Rádöbbent, hogy ebben a szolgálatban találhatja meg személyiségének kibontakozását, méltó feladatait. Ha kellett, kötődni is tudott: az 1934-es bécsi felkelésben játszott szerepére, Szemtől-szembe című regényére, legnagyobb művére: A befejezetlen mondatra és a felszabadulást követő vállalkozására: a Feleletre gondolok. Ezekben a műveiben elkötelezettséget vállalt, a munkásmozgalom kollektívájában talált otthont, s az önkéntes kötelezettségek érdekében még személyiségének eredendő lázadásáról is hajlandó volt lemondani.

Igaz, e lázadást nem kellett véglegesen nélkülöznie, ő is felismerte a camus-i igazságot, hogy a történelem váratlan fordulataival, emésztő válságaival csak az az ember tud szembeszállni, aki nem veszíti el önmagában a lázadót. Aki lázadni tud az igazságtalanság és az embertelenség ellen, bárhol üssék is fel fejüket. Déryt a két háború közötti magyar társadalom kiáltó igazságtalanságai tették forradalmárrá, majd a „személyi kultusz” visszás