Irodalmi Szemle, 1977
1977/10 - NAPLÓ - Szénássy Zoltán: Rákóczi emléke Borsiban
lyek egy másik ember szülőföldjének térképén lelhetők. Amelyek — félek — lassan kiöregednek a köztudatból... Pedig csak egy szívvel élhet az ember, se többel, se kevesebbel. Műszívvel vagy egy másik ember szívével csak ..., hiszen tudod, István. Volt egy ember Dubrovníkban, egy klarinétos. Igazi zenész volt. Ha nem az lett volna, a szálloda erkélyéről hafítfa tengerbe a klarinétját, amely úszott volna, mint gazdája két világszám között, sírva a habzó felszínen, magasan a tengert cipelő bohóchalak fölött. István, de fájt ennek a klarinétosnak, hogy esténként csak egy lágyan egymáshoz simuló idős amerikai házaspár tapsolt a ringató számok után. A többiek ettek, ittak, beleröhögtek mások életébe; egyik-másik bomlott tekintetű felemelte ugyan a fejét egy-egy ismerős dallam hallatán — jól van, öregem, aranyosan fújod —, de aztán ledőlt a pohara mellé és elaludt. És a mi zenészünk mégis úgy játszott, mintha százezer ember hallgatta volna. A harmadik napon tudtuk meg, hogy magyar. Én elmondtam neki, hogy a Bodrogközben születtem, Béla, hogy Bácskában. Ö, nem tudta, hogy hol... Aranykeretes szemüvege fölött összeráncolta homlokát, és fölsóhajtott: „Ö, fiúkI Hamburg! Hamburgban volt egy zenekarom, fiúk, a fiaimmal játszottam. Aztán Párizs, Szarajevó. Pozsony! jártam Rozsnyón is, fiúk! Ezeknek zenét?! Miért nem maradtam ott, ahol szép volt. Bolond, de bolond is voltam. A hét végén hazamegyek, fiúk, Szarajevóban él a családom.” Többször elmondta ezt nekünk, aztán esténként felénk fordult, szólt a zenekarnak is, és nekünk játszott. Napközben egyedül volt, délelőtt az ultramodern szálloda medencéjében úszkált, délután kiment a kék tenger partjára, horgászni. Soha nem fogott egyetlen halat sem. Ez a klarinétos mégse fogja abbahagyni, István, soha. Neki a zene: szülőföld is. De vajon behelyettesíthető-e a szülőföld. Lehet-e zene vagy bármi más szülőföld? Szülőföldem? Az én szűkebb hazám, a Bodrogköz? De szeretném, csak egyszer, magasból látni, amikor tiszta az ég! A tengert már láttam. Hatalmas ívben fordult a décé, rádőltünk a felhőkre, István, és lent megpillantottuk a halak országát, Dubrovnik felé hullámzott. A Bodrogközre gondoltam, ahová én is már csak látogatóba járok. Ahol — tudom — nemsokára én sem találom gyermekkoromat. Mégis elmegyek oda, akkor is! Mert el kell mennem, István. Bodnár Gyula Rákóczi emléke Borsiban Rákóczit ünnepeltük az elmúlt esztendőben, a nagyságos fejedelem születésének háromszázadik évfordulójára emlékeztünk. De velünk ünnepeltek és emlékeztek Európa számos államában, fővárosában, Párizstól Moszkváig a szabadság gondolatának tisztelői, és kegyelettel adóztak II. Rákóczi Ferenc emlékének. Borsiban, ebben a Bodrog menti kis faluban született 1676. március 27-én Zrínyi Ilona és I. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem második gyermekeként. Atyja ragyogó fejedelmi udvart tartott, s mint Thaly Kálmán írja: „... a szó szoros értelmében elmondható, hogy fejedelmi bíborban, fényes udvarnép seregétől környékezve született.” A fejedelmi sarj érkezéséről azonban már korábbról is van híradásunk. 1675. szeptemberében I. Rákóczi Ferenc nővére, Rákóczi Erzsébet, kistapol- csányi kastélyából a következő vidám levelet írta Sárospatakra: „Bizony nem írhatom meg, mely nagy szívem örömével értettem azon áldott jó s nálam igen kedves hírt; az egész család nagy örömére, szerencsésen jöjjön körünkbe, s a Rákóczi- ház szerencsés szaporodására növekedjék fel a rég várt gyermek. Vivát, vivát, vi- vát!” Rákóczi Erzsébet ekkor még nem is sejtette, hogy akit ő annyira vár, évtizedek múlva a magyar nép nagy szabadság- harcának vezére lesz, s nevét késői korok is emlegetni fogják. Az ifjú Rákóczi családi örökségéről Köpeczi Béla ezeket írja: „Két nevezetes család hagyományát kapta örökségül: a Rákócziak és a Zrínyiek
