Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - NAPLÓ - Bodnár Gyula: Levélféle Németh Istvánhoz, Újvidékre

mint húsz év távlatából szemlélve is úgy érzem, hogy a maga nemében rendhagyó és páratlan vállalkozás volt ez: mintegy száz szereplő a (szabadtéri) színpadon, lovak, bárányok és siker és lelkesedés. (Mint strázsam&ster, a huszárok élén én is lovagoltam. A nagygéresi előadás előtt úgy ledobott az ottani állami gazdaság lova, hogy alig tudtuk megtartani az előadást.) Azon a nyáron sorba jártuk a Bodrogköz falvait, szekéren, mint hajdanában Déryné és társai. De ezt már megírtam versben.

S a sok fel nem sorolt, ifjúkorom legszebb éveit felidéző emléknél is szorosabban köt ide a legfájóbb, a legszomorúbb: édesanyám emléke. Négy éve már, hogy ott pihen ,a perbenyiki temetőben, sírköve az iskolaudvarra néz. Ha otthon járok, egyre csak régi önmagamat s az ő tekintetét keresem.

Kulcsár Tibor

Levélféle Németh Istvánhoz, Újvidékre

Kedves István,

idestova egy esztendeje, hogy kijöttél elém az újvidéki vasútállomásra. Amikor leszálltam a vonatról, a fejek fölött, a magasban láttam egy piros betűs Magyar Szót, én Oj Szót szorongattam magam előtt. Aztán kezet fogtunk a ritkuló tömegben.

Lám, milyen kevés kell ahhoz, hogy észrevegyük egymást.

Ahhoz már több, hogy tudjunk egymásról, ismerjük egymást. A taxiban csak néhány udvarias és engemet eligazító szót váltottunk, így várnom kellett másnapig, hogy kollégáid bemutassanak. Egyszerűen elszégyelltem magam, hogy este halványan se jelezhettem, olvastam egyik-másik könyvedet. Aki erőmhöz és lehetőségeimhez mérten igyekszem figyelemmel kísérni a vajdasági magyar szellemi életet (is), igaz, csak azóta, hogy kiléptem a Bodrogközből, nem tudtam: te író vagy és jótollú riporter, a vajdasági magyarok meleg lelkületű krónikása.

Pedig nemcsak szomszédok vagyunk, István. Nemcsak a legnagyobb fa közös, amelynek ékes ágai áthajolnak kertjeinkbe, évszázadok termésével egész a földig, s — te nem tudnád?! — gyökeret eresztenek, magot hintenek.

Mennyi új hajtás, termő és termést ígérők fa kertjeinkben! Bs mégis mily kevés gyümölcs jut asztalunkra tőletek. Bs fordítva. Ami még borzasztóbb, csak kevesek asztalára. Az is majdcsaknem lopva. Hogy legalább hírt adhassunk az olvasóknak, többször kellene együtt sétálnunk, István.

Úgy is például, ahogy azon a — számomra felejthetetlen — napon, amikor elkísértelek benneteket Bácskába, riportra. Minden Dubrovnikban töltött napnál királyibb volt az a nap. Kollégáid csodálkoztak. Ugyanis repülhettem volna egy nappal korábban a napfényes, történelmi városba, mégis előbb a falvakat, tanyákat* szórványtelepüléseket kívántam látni. Azokat a felségvizeket, amelyeken te hajózol

— tengeralattjáró lélekkel — több mint két évtizede. Keresed-kutatod az emberek, a szigetlakók sorsában azt, ami új, ami régi és ami már régi sem. Ami megtartó,, amire lehec építeni.

Pista, volt egy nagy pillanata annak a napnak, azután hogy elhagytuk Újvidéket. Marci olasz Pincsijéből néztük a tájat, közben meséltetek, népvándorlásokról„ történelmi szelekről, fölkavart és lecsendesedett falvakról; mutattál szülőfalud,, Kishegyes irányába. Bs akkor én azt mondtam neked, el kell jönnöd hozzánk„ a Bodrogközbe, ahol én születtem. Király- helmecre, Leleszre, Bélybe, Perbenyíkbe, Szinyérbe, Polyánba, Bodrogszerdahelyre, Szolnocskába, Bacskába (ki tudja, tán köze van Bácskához?], Bottyánba, Szentesbe... Soroltam volna tovább, de Szentesnél megállítottál, fölragyogó tekintettel, és szinte kiáltottad: — Hallod Marci, Oszkár?! Micsoda nevek, milyen szép nevek!

— Ez volt az a pillanat, István. Bs hogy miért mondtam nagynak az imént? Mert életemben először láttam embert örülni faluneveknek, méghozzá olyanoknak, ame