Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - NAPLÓ - Kulcsár Tibor: Vallomás a szülőföldről

hatást az iskola tette rám. Kassai diákéveim után kerültem a királyhelmeci gimnáziumba, illetve — akkori nevén — a tizenegy éves középiskola kilencedik osztályába. Az iskola első nyolc osztálya Királyhelmecen, a felső három az én falumban, Perbenyiken, az egykori Majláth-kas- télyban volt, a helmeciek nem kis bosszúságára, akik közül sokan rangon alulinak tartották, hogy „városi” létükre falura bu- szozzanak. Ügy voltak vele, mint a vasútállomással: ha valaki idegen leszáll a királyhelmeci állomáson, csak később jön rá, hogy valójában Perbenyiken van és ha Helmecre akar jutni, akkor még három kilométert kell utaznia autóbuszon. Különben a régi vasútállomás épületén a figyelmes szemlélő még ma is olvashatja a bemázolt feliratot: Királyhelmec-Perbe- nyik.

Az iskola — Kelet-Szlovákia első magyar nyelvű középiskolája — két párhuzamos osztályába a bodrogközieken és a „vízmegesieken” [a Latorcán túliakat, a volt nagykaposi járásból valókat hívtuk így) kívül, nagy meglepetésemre távolab- biak, kassaiak is jártak. A történelem furcsasága volt ez a néhány év. Ma már nehezen hihető el, hogy valaki Kelet-Szlovákia metropolisából Királyhelmecre [sőt Perbenyikbe) járjon iskolába csak azért, hogy anyanyelvén tanulhasson. A kassaiak és a még távolabbiak: szinaiak, migléciek, buzitaiak az iskola diákszállójában laktak, a kastélyban; a mi lakásunk akkor a kastély tőszomszédságában volt, így szinte naponta együtt tanultam, szórakoztam, sportoltam a bentlakókkal. Ez a gyengén felszerelt, szertárak, szaktantermek, tornaterem nélküli, vegyes tanerőkkel működő iskola nekem és nem egy osztálytársamnak nagyon sokat — jó alapokat, kitartást, hitet, küzdenitudást — adott. Közülünk, az iskola első érettségizői közül és az utánunk következő két osztályból került ki a volt járás pedagógusainak, orvosainak, mérnökeinek nagy többsége.

Az iskola központi alakja és kétségkívül legnagyobb egyénisége az azóta váratlanul és ideje előtt elhunyt Tolvaj Bertalan volt. Az első évben tanára, majd igazgatója az iskolának. A magyar nyelven kívül szlovákot és oroszt is tanított eigy ideig; órái színesek, tartalmasak, él- ményszerűek voltak. A két osztály tanulóinak jó egyharmada önként , és rendszeresen olvasta a magyarországi irodalmi lapokat, folyóiratokat, még a „matematikusok” is vásárolták Róth bácsinál, az állomási újságárusnál a Csillagot, az Oj Hangot, a Színház és Mozit meg az akkor induló Képes Sportot. Tolvaj számos közéleti tisztsége mellett az irodalom-szervezés szerepelt az első helyen. Mint volt sárospataki diák, Patakhoz hasonlóan Hel- mecet is szerette volna valamiféle kultúr- központtá tenni. Irodalmi esteket, előadásokat szervezett Helmecen és a járásban, utazott, levelezett, személyesen ismerte többek között Illyés Gyulát és Veres Pétert. Fábry Zoltánnál is vei© voltam először. Irodalmi próbálkozásaim fölött is ő bábáskodott. A diák-tanár viszony megszűnte után is gyakran találkoztunk pozsonyi diákéveim alatt és később is, ha hazavetődtem, mindig meglátogattam. Ilyenkor hosszan elbeszélgettünk dolgozó- szobájában, amelynek könyvtárát mindig megbámultam és csodáltam, vagy a pincében, s ha netán nagyobb társaság verődött össze, késő éjszakáig el-elnótázgattunk.

Diákéveim másik maradandó élménye a falujárás volt. Az iskola kultúrcsoportjá- val népdalokkal, versekkel, táncokkal, vidám jelenetekkel végigjártuk a környéket. Ekkor ismertem meg a Bodrogközt. De talán ennél is nagyobb élményt jelentett a zenekar. Akkoriban nem a gitár, hanem a szaxofon és a harmonika voltak a divatos hangszerek. Kovács Bénivel, Kiss Janival meg a többiekkel olyan zenekart hoztunk össze, hogy abban az időben minden bálban, lakodalomban mi muzsikáltunk Perbenyiken és a környéken is. Meg is gyűlt emiatt a bajunk a cigányzenészekkel; egyszer, amikor Kisgéresből jöttünk haza, alaposan megkergettek Helmec innenső végén, a Köszörűben. De ettől veszélyesebb élményeink is akadtak; egyszer Bélyben hajnal felé egy lány miatt bicskázásra került sor, és mi a színpadról az ablakon át menekültünk hangszereinkkel.

A falu fiataljai közé szinte észrevétlenül beleilleszkedtem. Futballoztam az ificsapatban, a szünidőben velük együtt arattam, csépeltem, zsákoltam a szövetkezetben. Leginkább mégis a kultúrotthonban, a János vitéz bemutatója előtti időszakban olvadtam bele a közösségbe. A régi művelődési házat, a próbák utáni, éjszakába nyúló beszélgetéseket lányokról, szerelemről, a szabadtéri bemutatót a kastély parkjában, ahol annak idején többezer ember sereglett össze ma is felidézi egy- egy fénykép vagy falumbelivel való találkozás. A régi eseményeket nosztalgikusan megszépíti az emlékezet, de most, több