Irodalmi Szemle, 1976

1976/10 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Tőzsér Árpád: Első közlésem

Jelentése: ha le akartam magamban zárni a múltat, a falut, a tragédiák korát, s ha tovább akartam lépni, ki kellett magamból írni a traumákat.------ 1956-ban azonban a lélek eloldásával és feloldásával még nem próbálkoztam.

A test eloldását viszont újra megkíséreltem. Menekülni akartam a nyers erőszak, az epefröcskölő dühök közeléből, az engem is elnyeléssel, átformálással fenyegető indulatörvényekből, a lehető legmesszebb futottam hát a falumtól. Ojra főiskolára jelentkeztem, s fel is vettek. Ezúttal a pozsonyi Pedagógiai Főiskola társadalomtudományi karára, magyar-szlovák szakra. Újból fordult az életem. Menekülés-pszichózisom más tartalmat nyert. Most már nemcsak a falu, de a város is taszított, s olyan erővel, hogy voltak helyzetek, amelyekben az elhagyott falu is ideálisnak tűnt. Differenciálásra akkor még képtelen voltam. Nem tudtam, hogy nem a falu mint olyan taszít vagy vonz. Nem tudtam külön választani a megtartó erőt a pusztító, sötét szenvedélyektől, a középkortól. A „bűnös várossal” szemben (mint már előttem annyian) az osztatlan falut kezdtem idealizálni. (Ezzel a törekvésemmel egyébként nem voltam egyedül. Az ötvenes évek végén s a hatvanas évek elején néhány an szinte iskolát teremtettünk a falu és város „ellentétének” mitizálásából.)

De ha egészen pontos akarok lenni, el kell mondanom, hogy indult azért bennem s éppen ebben az időben indult valami differenciálódás-féle. De sokkal mélyebben, sokkal általánosabb síkban, s csak áttételesen a falu-város viszonylatában. A „biológiai determinizmus” képei (egyelőre csak képei) ugyanis éppen ebben az időben (tehát 56 táján) vonulnak be arzenálomba. S ha ezt a differenciálódást az engem ért hatásokkal akarnám kifejezni, akkor azt kéne mondanom, hogy József Attila és Illyés mellé Nagy Lászlót is mesteremmé fogadtam. De mondhatnám azt is, hogy az Illyés és József Attila hangján szóló néptribün s a világfájdalmas és lázadó Byron mellett egy magzat Baudelaire is megmozdult bennem. De a korai Nagy László hangján mondta, hogy „Spleen”:

Csillagsíró ezer angyalok várják, hogy majd angyallá halok.

Ne sírjatok ezer angyalok, ha halok is ördöggé halok.

(Kárhozat)

„Kárhozottságom” okáról magam tudtam a legkevesebbet. Csak azt tudtam, hogy rosszul érzem magam a világban, s ha már egyszer rossz a közérzetem, akkor viselkedjek annak megfelelően. „Csattogtattam hát farkasszámat habosan, veszetten” (Ke- seredetten), s írtam halomra fenekedő vagy „spleenes” verseimet.

Volt ezekben a versekben rengeteg külsőség, felszínesen eltanult „népi szürrealizmus”, de a korábbi néptribün-pózokhoz képest feltétlen haladást jelentettek. Egy lépéssel közelebb hoztak magamhoz. Mert felfogható ez a „kárhozott” hang közvetett beismerésnek is. Nevezetesen azt ismertem így be, hogy korábbi (versbéli) túlzott aktivitásom nem volt más, mint rossz közérzetem (neurózisom) kompenzálása. Ez a fejlődési szakasz is logikusan következett tehát az előzőből, mint ahogy logikus lépés volt az a múlt-vallató, genézis-kutató korszak is, amit Turczel biológiai determinizmusnak keresztelt el, valójában pedig eredendően rossz közérzetem okainak a fürkészése volt. S szerves fejlemény volt a Kettős űrben kötet csöndbe, hallgatásba torkolló válsága is: a hagyományos értelemben vett lírai szubjektum, személyiség számolta fel ezekben a szakaszokban fokozatosan önmagát. Az eredmény az Érintések tárgyverselnek lírai objektivitása, viszonylagos személytelensége lett. — De mindez már nagyon messze vinne a kezdettől, az indulástól.

1956 őszén tehát megint pozsonyi diák lettem. S a véletlen folytán megint pontosan abban a Szuvorov utcai főiskolai internátusban kaptam szobát, ahol két évvel korábban már laktam. Csak akkor a 316-os volt a miénk, most az 523-as. Akkor a harmadik emelet, most az ötödik. Mikor először léptem be az emeletes ágyakkal zsúfolt, félhomályos szobába, a közepén, az asztalnak kihagyott placcon egy hatalmas nyitott