Irodalmi Szemle, 1976

1976/10 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Tőzsér Árpád: Első közlésem

Balról jobbra: Gál Sándor, Cselényi László, Fábry Zoltán, Tőzsér Árpád

bőröndre s rengeteg szétszórt könyvre, papirosra esett a pillantásom. S a könyv- papírtengerből egy zömök, pirosbarna képű fiú emelkedett ki. Letette a kezében tartott s éppen szétcsúszni akaró papírcsomót, s úgy lépett hozzám, mintha éppen csak engem várt volna. Kezet nyújtott s mondta a nevét: Cselényi László.

Cselényit s engem közös dlákoskodásunk négy éve alatt (és még sokáig azután is) úgy emlegettek, mint rokon törekvésű fiatal költőket. Holott verseinkben nagyon kevés volt a rokonítható. Inkább riportjainkban, publicisztikánkban volt sok közös gondolat. S a legközösebb gondolatunk, törekvésünk rekvizitumai — a könyvek — ott voltak mindjárt az első találkozásunk színpadán is. Tíz éven keresztül igyekeztünk szoros fegyverbarátságban a szlovákiai magyar irodalmat olvasmányaink rendszerében értékelni. S ez a rendszer jóval átfogóbbnak, tágasabbnak bizonyult, mint az előttünk népszerűsített rendszerek legtöbbje. Kezdeményezéseinket azóta minősítették már sokféleképpen. Van, aki „líraforradalomról” ír (Szakolczay), van, aki csak „tudatos nyelvi igényességről” (Páskándi), s van, aki sznobizmust emleget. Én egyszerűen csak horizonttágításról beszélnék.

Ezzel a horlzonttágítással — természetesen — költészetünk is szikronban volt. De versekről vitatkozva már távolról sem voltunk annyira egy véleményen, mint irodalompolitikai hevületünkben. Találkozásunk idején én még mindig Illyésnél (a szilaj néptribünnél) időztem, Cselényi Juhász Ferencet tartotta csúcsnak. A későbbiek során ugyan — az elmondott indítékok mellett s nem kis mértékben éppen heves, sőt indulatos vitáink eredményeképpen — én is „modernebb” mesterhez, Nagy Lászlóhoz szegődtem, de az alapképlet a mindkét oldalon sűrűn váltogatott mesterek ellenére Is máig azonos: Cselényi barokkos, analizáló költő, aki az egyszerűben is a zsúfolt tenyészeteket látja és láttatja, én mellette kezdettől fogva klasszicizálő alkatnak éreztem magam, aki a bonyolultat, a zsúfoltat is összefüggéseiben, világos rendszerekben igyekszik felfogni. Ezt a törekvésemet időről időre ugyan eltakarhatták a kitérők, a kísérletek (a prófétadühök, a kárhozottság versei, a metagenézis kultusza stb.), de búvópatakként a legelrugaszkodottabb verseimben is ott van. S ez a klaszicizáló alkat sajátos természetélményem verseiben sejlett fel először.

___ Mikor 1956 őszén a már leírt internátusi szobába beléptem, egy levél volt

a zsebemben. Egri Viktor, az Új Szó akkori szerkesztője írta. Közli velem, hogy a Gya6