Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - A JÖVŐ VALÓSÁGA - Lenčo, Ján: Út — kezdethez és véghez
zepén egy ijesztő mesebeli szörnyhöz hasonlító, szoborszerű alak állott mozdulatlanul. Őskori elődeik egyikének épen maradt, kitömött példánya. Már jó ideje nézhettük az alakot, amikor ő hirtelen fölnevetett. A bolygólakók, akik nyilván tisztelete kifejezésének és Ígérete igazolásának hihették viselkedését, alázatosan fordultak feléje és lelkendezve bólogattak. Az járt az eszemben, hogy talán épp a világűr kegyetlen tréfáinak egyike előtt állunk. Az járt az eszemben, hogy testük szakadatlan kisebbedésé- vel arányosan végül is nem növekszik-e az intelligenciájuk, s további létük kérdésének megoldásához nem épp azon a ponton érnek-e el, amikor már lehetetlen lesz bármit is tenniük a megoldásért. A negyedik bolygón való leszállásra készültünk, amikor figyelmeztettem őt az ígéretére, s arra is, hogy még a kötelező jelentést sem továbbította a Földre. Azzal utasított visza, hogy mindez nem lényeges. Később arról kérdeztem őt, hogy miért nevetett. őszinte volt. Az a nevetés gyermekkorának régi, homályos emlékű napjaiban gyökerezik. A nagyapjánál élt egy telepen. A legszívesebben azzal töltötte az idejét, hogy mezei egereket fogdosott. Ha sikerült megfognia egyet, szalmaszálat dugott a végbélnyílásába és elkezdte fújni. Az egér meg fölfúvódott, néhányszorosára megnövekedett és szétpukkant. Szétpukkant, összement és élőlény helyett egy összezsugorodott, véres bőrdarab lógott a szalmaszálon. Mikor a földalatti helyiségben megpillantotta a kitömött szörnyet, csak azért nem tudta visszatartani a nevetését, mert erre a legkedvesebb gyerekkori szórakozására emlékeztette őt. Elképzelte, amint ezt a hatalmas szörnyet egy vastag csövön keresztül fújtatóval néhányszorosára fölfújják... És ha ily módon végül is szétrobbanna! Az lenne ám a robbanás! Míg erről beszélt, szinte remegett az izgalomtól. Ismét rám tört a szorongás. Azzal Igyekeztem megnyugtatni magamat, hogy a legkegyetlenebb gyerekkori játék sem válhat később veszélyessé. Aztán még azt is elmesélte, hogy barátaival hányféleképp versengtek: az volt közülük a győztes, akinek az egere nagyobbra fúvódott föl, vagy épp az, akié a leghamarább pukkant szét. Közben szüntelenül izgatottan villogott a szeme, majd tréfásan hozzátette, hogy véleménye szerint a bolygó lakóinak ezt a módszert kellene választaniuk a testük fokozatos töpö- rödésének megállítására. Amint visszagondoltam a felfúvódott, kitömött szörnyre, ismét megdermedtem. A negyedik bolygón, kutatási tervünk szerint, hosszabb ideig tartózkodtunk, de még belül maradtunk a megengedett határon. Akkor döntött így, miután leszálltunk. Igazat kellett adnom neki. Döntését ugyanis azzal indokolta, hogy ennek a bolygónak a Földhöz leginkább hasonló életfeltételei vannak, s Így nagyobb akadályok és veszély nélkül elvégezhetjük itt űrhajónk elhasználódott és meghibásodott alkatrészeinek általános fölújltását. A bolygónak alig valamivel sűrűbb légköre volt, mint a földnek, tehát szkafanderek nélkül is meglehettünk rajta. Sokban hasonlított arra az állócsillagra, ahol először tört rám az a furcsa gondolat. Most megint eszembe jutott, amint leszálltunk, de sietve elhessegettem magamtól, hisz a körülmények az ő elhatározását húzták alá. Teljesen a magunk elgondolásai szerint fogtunk bele a javításba, később pedig a Földről sugárzott utasítások szerint haladtunk. Az újabb gyanú, amit egy korábbi gondolat élesztett föl bennem, néhány nap múlva ismét megkörnyékezett. Ügy találtam, hogy az űrhajó általános javítását mintha gondosan késleltetné, az ittlétünket a lehető leghosszabbra akarná nyújtani. Újabbnál újabb kifogásokat talált, újabbnál újabb ellenőrzéseket tartott szükségesnek, de én sejtettem, hogy valójában csak arra törekszik, hogy a lehető legtovább maradhasson itt. Egymás mellett állva dolgoztunk. Közben figyeltem őt. Akkoriban gondolkoztam el először azon, hogy mennyi ideje is lehetünk már úton, és számolgatni kezdtem, hogy hány évet kell még vele együtt eltöltenem. Ráadásul még valami más is igazolta gyanúmat és növelte szorongásomat. Miután elvégeztük az egy napra kiszabott munkát és pihennünk kellett volna, ő, lehetett bármilyen fáradt is, nem feküdt le aludni, hanem mindig eltávolodott az űrhajótól és hosszú sétákat tett a bolygón. Mintha egyáltalán nem érzett volna fáradtságot. Ilyenkor egyedül maradtam az űrhajóban, mozdulatlanul feküdtem és gondolkoztam. Vajon hol lehet? Mit csinálhat? Miért távolodik el folyton ilyen messzire az űrhajótól. Utálatos lódarazsakként zsongtak ezek a kérdések a fejemben, s nem tudtam, nem voltam képes elhessegetni őket. Vajon hol lehet? Mit csinálhat? Miért távolodik el
